Anyósom árnyékában – Egy újszülött körüli családi vihar

– Nem, Gábor, ezt nem akarom! – szakadt ki belőlem a mondat, miközben a karomban tartottam a síró kisfiamat, Leventét. Az ablakon túl szürke, esős délután borult a városra, de bennem vihar tombolt. Gábor a konyhaajtóban állt, kezében a telefon, arcán az a makacs kifejezés, amit már jól ismertem.

– Anya csak segíteni akar – mondta halkan, de éreztem, hogy már eldöntötte. – Egyedül vagyunk, fáradt vagy, és ő ért a gyerekekhez.

Azt hittem, a szülés utáni napokban majd végre kettesben lehetünk, hogy együtt tanuljuk meg, hogyan kell szülőnek lenni. Ehelyett Gábor anyja, Ilona néni, másnap már ott állt a küszöbön két bőrönddel és egy tálca frissen sült pogácsával. „Ne aggódj, kicsim, majd én mindent elintézek!” – mondta, és máris átvette az irányítást.

Az első napokban próbáltam hálás lenni. Ilona néni főzött, mosott, Leventét is ringatta, amikor sírt. De minden mozdulatában ott volt az ítélkezés: „Nem így kell tartani a babát!”, „A tej kevés lesz, ha nem eszel rendesen!”, „Gábor is mindig így aludt el, nem sírt ennyit!” A szavaiból áradó kritika lassan felemésztett. Éjszakánként csendben sírtam a fürdőszobában, miközben Gábor békésen aludt.

Egyik este, amikor Levente végre elaludt, Ilona néni leült mellém a kanapéra. – Tudod, Zsófi, én csak jót akarok nektek. De látom rajtad, hogy nem vagy elég erős ehhez az egészhez. Régen mi mindent egyedül csináltunk. Nem volt ilyen nagy ügy a gyereknevelés.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Éreztem, hogy elveszítem önmagam. Már nem voltam Zsófi – csak egy ügyetlen anya és egy hálátlan meny.

Próbáltam beszélni Gáborral. – Kérlek, mondd meg anyádnak, hogy legalább néha hagyjon magunkra! – kérleltem halkan.

– Ne légy igazságtalan – felelte fáradtan. – Anyám csak segíteni akar. Te is tudod, milyen nehéz most minden.

A napok összefolytak. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan öltöztessem Leventét, mikor etessem, még azt is megmondta, milyen pelenkát vegyek. Egy este már nem bírtam tovább.

– Elég volt! – kiáltottam rá. – Ez az én gyerekem! Hagyj nekem is helyet az anyaságban!

Ilona néni döbbenten nézett rám. – Hálátlan vagy – mondta halkan. – Én csak jót akartam.

Gábor ekkor lépett be a szobába. – Mi folyik itt?

– Választanod kell – fordultam hozzá remegő hangon. – Vagy én és Levente… vagy az anyád irányít mindent továbbra is.

A csend súlyos volt. Gábor csak állt ott, arcán fájdalom és bizonytalanság.

Aznap éjjel Ilona néni összepakolt és hazament. A lakás hirtelen üres lett és csendes. De bennem maradt a bűntudat és a félelem: vajon rossz anya vagyok? Túl önző? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Azóta eltelt pár hónap. Levente nő, mosolyog rám reggelente. Gáborral lassan újra egymásra találtunk, de az anyósommal való kapcsolat örökre megváltozott. Néha még most is hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Régen mi mindent egyedül csináltunk…”

De én már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy segítséget kérek vagy határt húzok. Mégis ott motoszkál bennem a kérdés: hol húzódik a határ a szeretet és az önfeladás között? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet egyszerre jó anya és jó meny is lenni ebben az országban?