„Anyósom árnyékában: Amikor a családi látogatások harctérré válnak”

– Már megint itt van! – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elnyomni a sírást. A babamonitor halk zümmögése mellett hallottam, ahogy az ajtóban csörög a kulcs. Nem volt még dél, de anyósom már harmadszor jött át a héten – bejelentés nélkül, ahogy mindig.

– Szia, drágám! Hoztam egy kis levest, mert gondoltam, úgysem volt időd főzni – harsogta Irénke néni, miközben letette a szatyrát, és már indult is be a hálószobába, hogy megnézze a kisbabát.

– Köszönöm, de most alszik a kicsi… – próbáltam halkan mondani, de ő csak legyintett.

– Ugyan már, hadd lássam! Egy anya úgyis tudja, mikor kell felkelteni egy gyereket – mondta, és már nyitotta is az ajtót.

A szívem összeszorult. Az első hetekben még hálás voltam a segítségért. De mostanra minden mozdulatomat figyelte, minden döntésemet megkérdőjelezte. Azt mondta, túl sokat öltöztetem a babát, aztán hogy túl keveset. Szerinte nem jól szoptatok, nem jól altatok, nem jól csinálok semmit. Minden nap egy újabb vizsga volt.

A férjem, Gábor próbált közvetíteni.

– Tudod, anyám csak segíteni akar – mondta este, amikor végre kettesben maradtunk.

– De Gábor, ez már nem segítség! Ez… ez megszállás! – fakadtam ki. – Nem érzem magam otthon a saját lakásomban!

Ő csak sóhajtott. – Nehéz neki is. Egyedül van otthon, mióta apám meghalt. Szeretne része lenni az életünknek.

– De mi lesz velünk? Mikor lesz végre csak a mi családunk? – kérdeztem könnyes szemmel.

Másnap reggel már korán csörgött a telefon. Anyósom volt az.

– Kicsim, ma is átugrom egy kicsit. Ne főzz semmit, hozok mindent! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Felnéztem a plafonra. Vajon mikor lesz vége ennek? Vajon mikor fogja megérteni, hogy szükségem van egyedüllétre? Hogy szeretném én kialakítani a saját szabályaimat?

A barátnőim szerint keményebben kellene fellépnem.

– Dóri, ez a te otthonod! Mondd meg neki világosan! – mondta Zsófi egy kávé mellett.

– De ha megbántom? Ha Gábor emiatt haragszik meg rám? – kérdeztem vissza.

– És te? Te mikor számítasz végre?

Ezen sokat gondolkodtam. Az anyósom jelenléte lassan minden örömömet elvette az anyaság első hónapjaiból. Már nem mertem örülni egy-egy sikeres altatásnak vagy szoptatásnak, mert tudtam: jön majd Irénke néni, és mindent megkérdőjelez.

Egyik délután aztán betelt a pohár. A babám sírt, én pedig épp próbáltam megnyugtatni. Anyósom bejött a szobába.

– Add csak ide! Látom, nem megy neked – mondta türelmetlenül.

– Nem! – szóltam rá élesebben, mint szerettem volna. – Most én vagyok az anyja. Kérlek, hagyj minket egyedül!

Irénke néni döbbenten nézett rám. Aztán megsértődött arccal kivonult a szobából. Hallottam, ahogy az előszobában motyog magában: „Bezzeg az én időmben…”

Este Gábor csendben ült mellettem.

– Anyám sírt telefonban – mondta halkan. – Azt mondta, elüldözted.

– És te mit gondolsz? – kérdeztem remegő hangon.

Sokáig hallgatott.

– Nem tudom… Szeretem őt is, téged is. De valahogy most mindannyian szenvedünk.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, miközben hallgattam a kisbabám egyenletes lélegzetét. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy jogom van ahhoz, hogy végre én legyek az anyja a saját gyerekemnek?

Másnap reggel levelet írtam Irénke néninek. Leírtam benne mindent: hogy hálás vagyok a segítségéért, de szükségem van időre és térre ahhoz, hogy megtanuljam az anyaságot. Hogy szeretném én is megtalálni a saját utamat.

Nem válaszolt rögtön. Egy hétig csend volt. Aztán egyszer csak csengettek. Ott állt az ajtóban Irénke néni egy csokor virággal.

– Bocsáss meg… Nem akartam elvenni tőled ezt az időt – mondta halkan.

Összeöleltünk. Sírtunk mindketten.

Azóta lassan tanuljuk egymást: ő is engem mint anyát, én őt mint nagymamát. Nem könnyű minden nap, de legalább már beszélünk róla.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon hol húzódik a határ család és magánélet között? Ti mit tennétek a helyemben?