„Anyósnak lenni Magyarországon: Egy szívszorító vallomás a családi harcokról”

– Miért nem tudsz végre a saját életedre koncentrálni, Marika néni? – csattant fel Eszter a telefonban, hangja éles volt, mint a kés. – Mindig csak beleszólsz mindenbe! Nem csoda, hogy Gábor is egyre kevesebbet akar veled beszélni.

A szívem összeszorult. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kagylón. A falióra kattogása mintha csak az idő múlását verte volna belém: hatvan év, és most itt vagyok, egyedül, egyetlen fiam feleségétől vádolva. Gábor hangját vártam, de ő csak hallgatott a háttérben. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg annyira elviselhetetlen anyós lettem?

– Eszter, én csak segíteni akartam – próbáltam halkan, de a hangom elcsuklott.

– Segíteni? – nevetett fel gúnyosan. – Az neked azt jelenti, hogy mindenbe beleütöd az orrod! Nem kell a tanácsod, nem kell a főztöd, nem kell semmi! Hagyj minket élni!

A vonal megszakadt. A csend olyan volt, mintha valaki elvágta volna az életem fonalát. Gábor nem szólt bele. Nem védett meg. Csak hagyta, hogy Eszter kimondja helyette is mindazt, amit talán ő is gondol.

Aznap este órákig ültem a sötétben. A lakásban minden tárgy Gábort idézte: a gyerekkori rajzai a hűtőn, az első biciklije a pincében, az érettségi tablója a falon. Mindig azt hittem, ha csak egy gyermeket vállalok, mindent megadhatok neki. Minden szeretetemet, minden figyelmemet. De most úgy érzem, mintha ezzel csak magamnak ártottam volna.

Másnap reggel Erzsi néni csengetett át a szomszédból. – Mi van veled, Marika? Olyan sápadt vagy! – kérdezte aggódva.

– Semmi különös – hazudtam. – Csak egy kis fejfájás.

De Erzsi néni nem hagyta annyiban. – Megint Eszter? – kérdezte halkan.

Bólintottam. – Tegnap este is összevesztünk. Gábor meg csak hallgatott…

Erzsi néni sóhajtott. – Tudod, az én lányom is ilyen volt az anyósával. Mindig azt hitte, hogy mindenki ellene van. De te jó anyós vagy, Marika. Csak túl sokat aggódsz.

De vajon tényleg csak aggódom? Vagy tényleg túl sok vagyok nekik? Emlékszem, amikor Gábor először hozta haza Esztert. Olyan kedves volt velem, együtt főztünk gulyást, nevettünk. Aztán valami megváltozott. Egyre ritkábban jöttek át, Gábor is egyre kevesebbet hívott. Eszter pedig minden alkalommal talált valamit, amibe beleköthetett: túl sós a levesem, túl hangos vagyok, túl sokat kérdezek.

Egy vasárnap délután mégis összeszedtem magam és átmentem hozzájuk. Kopogtam az ajtón; Eszter nyitott ajtót.

– Mit keresel itt? – kérdezte hűvösen.

– Csak szerettem volna látni Gábort… és titeket – mondtam bizonytalanul.

– Most nincs itt – vágta rá gyorsan. – Dolgozik.

De hallottam bentről Gábor hangját: – Ki az?

– Senki! – szólt vissza Eszter.

A szívem összetört abban a pillanatban. Hazamentem és sírtam egész este. Vajon mit tettem rosszul? Túl sokat vártam el tőlük? Túl sokat szerettem Gábort? Vagy csak egyszerűen nem illek bele az életükbe?

Azóta minden napom ugyanúgy telik: reggel kávé, délelőtt piacra megyek, délután főzök magamnak valami egyszerűt. Néha Erzsi néni átjön beszélgetni, de legtöbbször csak ülök és nézem a régi fényképeket. Néha felhívom Gábort, de vagy nem veszi fel, vagy sietve leráz: „Most nem érek rá, anya.”

A legrosszabbak az ünnepek. Karácsonykor mindig nálam gyűlt össze a család: Gábor még kisfiúként bontogatta az ajándékokat a fa alatt. Most már csak egyedül díszítem fel a fát; Eszter mindig azt mondja: „Majd mi otthon ünneplünk.”

Egy este végül összeszedtem minden bátorságomat és írtam egy levelet Gábornak:

„Drága Fiam! Nem tudom, hol rontottam el. Szeretlek téged és szeretném megismerni Esztert is igazán. Nem akarok beleszólni az életetekbe, csak félek attól, hogy elveszítelek. Kérlek, ne hagyj magamra!”

Válasz sosem érkezett.

Egy héttel később Erzsi néni áthozott egy tál levest és leült mellém.

– Tudod mit gondolok? – kérdezte csendesen. – Az emberek néha félnek attól, amit nem értenek. Talán Eszter is fél attól, hogy elveszíti Gábort melletted.

– De hát én nem akarom elvenni tőle! Csak szeretném látni…

– Akkor várj türelemmel – mondta Erzsi néni. – Egyszer majd rájönnek, mennyit érsz.

De meddig kell még várnom? Vajon tényleg jobb lett volna több gyermeket vállalni? Akkor talán most nem lennék ennyire egyedül…

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar anyós ül most ugyanígy egyedül a konyhájában? Hányan érzik úgy, hogy feleslegesek lettek? És vajon miért olyan nehéz kimondani egymásnak: „Szükségem van rád”?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet még javítani ezt a kapcsolatot? Vagy el kell engednem mindent és megtanulni egyedül élni?