„Anyós vagyok, de anya is – amikor a múlt hibái visszaköszönnek a jelenben”

– Anya, én ezt már nem bírom tovább! – Dóra hangja remegett a telefonban, ahogy a nappalim ablakán át néztem ki a szürke, esős budapesti délutánra. – Gergő egész nap csak ül a gép előtt, és még egy tányért sem mos el maga után. Mintha nem is léteznék.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam neki az esküvő előtt: „Dóra, ne hagyd, hogy mindent te csinálj! Gergő hozzászokott, hogy kiszolgálják.” De akkor csak mosolygott rám, azt hitte, túlzok. Most pedig itt vagyunk: ő sír, én pedig hallgatom a saját lelkiismeret-furdalásom visszhangját.

– Próbáltál vele beszélni? – kérdeztem halkan.

– Persze! De csak legyint. Azt mondja, fáradt a munkától. De én is dolgozom! És mégis rám marad minden. – A hangja elcsuklott.

Aztán eszembe jutottak a régi idők. Amikor Gergő még kisfiú volt, és én mindent elvégeztem helyette. „Majd én megcsinálom, nehogy elfáradj!” – mondogattam neki. Az apja, László mindig morgott emiatt: „Ne kényeztesd el ennyire! Egy férfinak tudnia kell dolgozni!” De én csak legyintettem. Most pedig Dóra szenved emiatt.

– Dóra, figyelj rám – kezdtem óvatosan –, tudom, hogy nehéz. De lehet, hogy beszélnünk kellene mindhármunknak erről. Talán ha Gergő is hallja tőlem…

– Nem akarok veszekedést! – vágott közbe Dóra. – Már így is feszült minden este. Tegnap is kiabáltunk. A kislányunk sírt miattunk.

A gyomrom görcsbe rándult. Az unokám… Nem ezt akartam neki örökségül hagyni.

Este Gergő átjött hozzám egy csomag mosatlan ruhával. Szokása szerint ledobta az előszobában.

– Szia anya! Megint mosnál nekem? – kérdezte félvállról.

– Gergő, te mikor fogsz megtanulni magad után rendet rakni? – kérdeztem halkan, de határozottan.

– Jaj anya, ne kezd már te is! Egész nap dolgozom, fáradt vagyok…

– És Dóra? Ő nem dolgozik egész nap? – néztem rá szigorúan.

Gergő elhallgatott. Zavartan lesütötte a szemét.

– Tudod… gyerekkorodban mindent megcsináltam helyetted. Azt hittem, ezzel segítek neked. De most látom, hogy hibáztam. És most Dóra szenved emiatt.

Gergő dühösen felsóhajtott.

– Most mindenki engem hibáztat? Miért nem lehet egyszerűen békén hagyni?

– Mert család vagyunk! – csattantam fel. – És a családban mindenkinek felelőssége van.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutott Lászlóval való házasságom is. Ő mindig azt mondta: „A szeretet nem azt jelenti, hogy mindent elvégzel mások helyett.” Akkor nem értettem. Most már igen.

Másnap Dóra átjött hozzám a kislánnyal. Sápadt volt és fáradt.

– Nem tudom, meddig bírom még így – mondta halkan.

Leültünk a konyhában egy csésze tea mellé.

– Tudod, Dóra – kezdtem –, én is hibáztam. Mindig azt hittem, ha mindent megcsinálok Gergő helyett, azzal jót teszek neki. De most látom, hogy ezzel csak ártottam nektek.

Dóra szemében könnyek csillogtak.

– Én csak szeretném, ha segítene… Ha érezné, hogy ez közös felelősség.

Megsimogattam a kezét.

– Próbáljuk meg együtt helyrehozni. Beszéljünk vele hármasban. Nem támadni akarjuk, hanem segíteni neki felismerni: ő is része ennek a családnak.

Aznap este leültünk hárman az asztalhoz. Gergő először duzzogott, de végül meghallgatott minket.

– Nézd fiam – mondtam –, én is hibáztam. De most már rajtad múlik, hogy milyen férj és apa leszel. Ha nem változtatsz, elveszítheted azt, aki a legfontosabb neked.

Dóra csendben sírt. Gergő sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt:

– Nem akarom elveszíteni Dórát… Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá…

– Kezd azzal, hogy ma este elmosogatsz – mondtam mosolyogva.

Nevettünk és sírtunk egyszerre azon az estén. Nem lett minden tökéletes egy csapásra. De valami megmozdult bennünk.

Most itt ülök az ablakban és nézem az unokámat játszani az udvaron. Vajon sikerülhet-e megtörni a rossz mintákat? Lehet-e tanulni a saját hibáinkból? Ti mit gondoltok erről?