„Anyós vagy pince? Egy magyar apa drámája a családi otthonban”

– Apuka, ezt most tényleg meg kell beszélnünk – szólalt meg Katalin, a menyem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kávémat kavargattam. A hangja kemény volt, szinte rideg. Benjámin, a fiam, csak némán bámulta a bögréjét. A szívem összeszorult. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy Viktória nincs többé – ötven év házasság után hirtelen maradtam egyedül. A temetés óta Benjáminékhoz költöztem, azt hittem, így könnyebb lesz.

– Apuka, nem mehet ez így tovább – folytatta Katalin. – Nincs elég helyünk. Vagy beköltözik a pincébe, vagy keresünk egy jó otthont magának.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. A pincéjük sötét, dohos, tele pókhálóval és régi limlommal. Egyetlen ablak sincs, csak egy villanykörte lóg a plafonról. Az otthon gondolata pedig… mintha végleg lemondanának rólam.

– Kati, kérlek… – próbált közbeszólni Benjámin, de a felesége leintette.

– Nem lehet mindig mindent halogatni! Nekem is van életem! – csattant fel Katalin.

Éreztem, hogy forr bennem a düh és a szégyen. Hogy jutottunk idáig? Egykor én voltam az, aki mindent megtett értük: dolgoztam két műszakban, hogy Benjámin tanulhasson, hétvégén együtt kirándultunk a Pilisben, nyaranta Balatonra mentünk. Most pedig teher vagyok.

Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam az ideiglenes vendégszobában, ahol minden idegen volt: a falon Katalin festményei lógtak, az ablakon túl a panelházak fényei villogtak. Eszembe jutottak Viktória utolsó szavai: „Ne hagyd, hogy elvegyék tőled az otthonod.”

Másnap reggel Benjámin bejött hozzám.

– Apa… ne haragudj Katalinra. Tudod, mennyit dolgozik mostanában. Meg én is…

– Nem haragszom – vágtam rá gyorsan. – Csak… furcsa ez az egész.

– Szeretném, ha maradnál. De tényleg nincs helyünk…

A hangja elcsuklott. Láttam rajta a feszültséget: két tűz között őrlődik. Szeretne segíteni nekem, de nem akarja elveszíteni Katalint sem.

Aznap délután lementem a pincébe. A lépcső nyikorgott alattam, a levegő nehéz volt és poros. Körbenéztem: régi bicikli, befőttek, egy törött szánkó. Itt kellene élnem? Egyedül? A hideg betonon?

Este Katalin újra elővette a témát.

– Apuka, döntött már?

– Még gondolkodom – feleltem halkan.

– Nem húzhatjuk ezt tovább! – mondta türelmetlenül.

Benjámin csak hallgatott.

Aznap éjjel sírtam. Nem szégyellem bevallani: sírtam, mint egy gyerek. Hiányzott Viktória. Hiányzott az otthonom. Hiányzott az érzés, hogy valahová tartozom.

Másnap reggel sétálni indultam a közeli parkba. Az egyik padon egy idős asszony ült: Ilona néni, akit még régről ismertem a lakótelepről.

– Jaj, Gergő bácsi! Hát maga? Hogy van?

Elmeséltem neki mindent: Viktória halálát, a költözést, Katalin ultimátumát.

Ilona néni csak bólogatott.

– Tudja mit? Nálam van egy szoba üresen. Jöjjön hozzám! Legalább nem leszünk magányosak.

Először nevettem rajta – de aztán rájöttem: miért ne? Miért kellene pincében vagy otthonban sínylődnöm? Miért ne dönthetnék én magam?

Hazamentem és leültem Benjáminnal beszélgetni.

– Fiam… úgy döntöttem, elköltözöm Ilona nénihez. Nem akarok teher lenni nektek. De azt szeretném, ha néha meglátogatnátok.

Benjámin szeme megtelt könnyel.

– Apa… sajnálom…

– Nem kell sajnálnod semmit – mondtam halkan. – Mindenki csak boldog akar lenni.

Katalin nem szólt semmit. Talán megkönnyebbült.

Azóta Ilona nénivel lakom egy kis kétszobás lakásban. Reggelente együtt isszuk a kávét az erkélyen, délután sakkozunk vagy sétálunk a parkban. Néha még Benjámin is átjön – olyankor érzem: mégiscsak van családom.

Sokszor gondolkodom: vajon miért lett ilyen nehéz együtt élni több generációnak? Miért lett teher az öregség? És vajon hányan vannak még olyanok, mint én? Vajon tényleg csak ennyi jár nekünk öregkorunkra?