„Anyának lenni örökké tart? – Amikor a gyerekeid már nem szorulnak rád”

– Anya, most tényleg nem érek rá, majd visszahívlak! – mondta Zsófi, a legidősebb lányom, és már le is tette a telefont. A vonal másik végén ültem a konyhában, a régi, kopott asztalnál, ahol valaha együtt reggeliztünk mindannyian. Most csak a kávém gőzölgött előttem, és a csend, ami egyre nehezebben elviselhető.

Nem tudom, mikor változott meg minden. Talán amikor Zsófi elköltözött Pestre az egyetem miatt, vagy amikor Bence, a kisebbik fiam, végre saját albérletbe ment. Azóta mintha csak vendég lennék az életükben. Néha felhívnak, néha írnak egy üzenetet: „Szia anya, minden oké.” De már nem kérnek tanácsot, nem jönnek haza csak úgy, hogy együtt vacsorázzunk. A ház üres, és én is üresnek érzem magam.

A férjem, Laci próbál segíteni. – Ne aggódj már annyit, Éva! – mondja gyakran. – Felnőttek lettek, ez az élet rendje. De ő sosem volt olyan szoros kapcsolatban a gyerekekkel, mint én. Ő mindig dolgozott, én pedig itthon voltam velük: sebeket ragasztottam, leckét ellenőriztem, szülinapi tortákat sütöttem. Most pedig… mintha mindez semmit sem számítana.

Tegnap este is próbáltam beszélgetni Bencével. Felhívtam, hogy megkérdezzem, sikerült-e megoldania azt a problémát a munkahelyén, amiről múltkor panaszkodott. – Anya, ne haragudj, de most tényleg nincs időm – mondta feszülten. – Majd ha lesz valami baj, úgyis szólok. És letette.

Ott ültem a sötét nappaliban, és először éreztem azt igazán: már nincs rám szükségük. Az egész életemet rájuk tettem fel. Mindig azt hittem, hogy az anyaság örökké tart. Hogy mindig lesz helyem az életükben. De most úgy érzem magam, mint egy régi bútordarab: megszokták a jelenlétemet, de már nem hiányzom senkinek.

A barátnőim közül többen is hasonló cipőben járnak. Marika például azt mondja: – Éva, ilyenkor kell új életet kezdeni! Menjünk el kirándulni, tanuljunk valami újat! De nekem ez nem megy ilyen könnyen. Minden reggel ugyanaz: felkelek, főzök egy kávét, és várom a híreket a gyerekeimtől. Néha órákig bámulom a telefonomat.

A múlt héten Zsófi váratlanul hazajött egy éjszakára. Azt hittem, végre beszélgetünk majd hosszasan, mint régen. Ehelyett egész este a telefonját nyomkodta. – Bocsi anya, csak gyorsan válaszolnom kell erre az e-mailre… – És én ott ültem mellette a kanapén, és próbáltam nem mutatni, mennyire fáj ez nekem.

Egyik este Laci rám szólt: – Éva, nem lehet így élni! Nem várhatod el tőlük, hogy ugyanúgy szükségük legyen rád, mint tíz éve! Próbálj meg magaddal is foglalkozni végre! De hogyan? Hogyan kezdjek új életet ötvenöt évesen? Hogyan felejtsem el azt az érzést, hogy anyaként voltam valaki?

A legrosszabbak az ünnepek. Karácsonykor mindenki jön-megy, de már nincs meg az a meghittség. Zsófi hozza a barátját is – egy kedves fiú ugyan –, de már nem kérdezi meg tőlem: „Anya, mit süssünk együtt?” Bence is csak gyorsan bekap valamit és siet tovább a barátaival találkozni.

Egyszerűen nem találom a helyem ebben az új rendben. Próbáltam hobbikat keresni: kötök egy kicsit, olvasok is néha, de semmi sem tölti ki azt az űrt, amit a gyerekeim hagytak maguk után. Néha azon kapom magam: irigylem azokat az anyákat az utcán, akik még kézen fogva vezetik a kisgyerekeiket.

A minap Marika azt mondta: – Éva, írj nekik levelet! Mondd el nekik őszintén az érzéseidet! De félek attól is, hogy ezzel csak még jobban eltávolítom őket magamtól.

Tegnap este Bence váratlanul felhívott: – Anya… csak azt akartam mondani… köszi mindent! – mondta zavartan. – Tudom, hogy néha eltűnök… de fontos vagy nekem! És letette.

Sokáig ültem ott utána könnyes szemmel. Talán mégis van remény? Talán csak nekem kell megtanulnom elengedni őket… és megtalálni önmagamat ebben az új élethelyzetben?

Ti hogy élitek meg ezt? Lehet újra önmagunkra találni akkor is, ha már nem vagyunk minden nap nélkülözhetetlenek valakinek? Vagy örökre hiányozni fog az anyaság régi szerepe?