„Anyám vagyok, vagy csak egy örökség?” – Egy magyar nyugdíjas asszony vallomása a családról és magányról

– Anya, jól vagy? – hallom a telefonban Zsuzsa hangját, de valahogy üresen cseng. Már harmadszor hív ma, és ugyanazokat a kérdéseket teszi fel: „Ettél rendesen? Nem fáj semmid? Ugye nem felejtetted el bevenni a gyógyszereidet?”

Ablak előtt ülök, nézem a szürke, esős júniusi utcát. A ház túl nagy lett, mióta Laci elment. Tizenöt éve már, hogy egyedül maradtam. Akkor azt hittem, a gyerekeim majd mellettem lesznek, de mostanra csak a telefon csörrenése maradt. És az is egyre inkább kötelességnek tűnik.

Zsuzsa, András és Réka – mindhárman Budapesten élnek, elfoglaltak, sietnek, dolgoznak. Réka néha ír egy üzenetet: „Anya, minden oké?” András ritkán jelentkezik, de ha igen, mindig szóba hozza: „Ugye tudod, hogy ha bármi gond van a házzal, szólj nekem először!”

Ma van a születésnapom. Hatvannyolc éves lettem. Reggel óta várom, hogy valamelyikük beállítson egy csokor virággal vagy legalább egy szelet tortával. Ehelyett csak a telefon csörög.

– Anya, ne haragudj, ma nem tudunk átmenni – mondja Zsuzsa. – A gyerekek betegek, Gábor dolgozik, én is fáradt vagyok… De majd hétvégén!

Aztán csend. Leteszem a telefont, és érzem, ahogy valami összeszorul bennem. Vajon tényleg ennyire elfoglaltak? Vagy csak nem akarnak időt tölteni velem? Emlékszem, amikor kicsik voltak – Laci akkor már elhagyott minket –, mindent megtettem értük. Hajnalban keltem, hogy reggelit készítsek, délutánonként dolgoztam a varrodában, este mesét olvastam nekik. Akkoriban úgy éreztem, összetartozunk.

Most meg…

A szomszédasszonyom, Marika néni is panaszkodik: „Az én fiam is csak akkor jön át, ha valamit akar. Legutóbb is azt kérdezte: ‘Mama, ugye rám íratod majd a lakást?’”

Nálunk még nem mondták ki ilyen nyíltan. De érzem. Főleg Andrásnál. Mindig érdeklődik a ház állapota felől: „Anya, nem kéne eladni? Vagy legalább kiadni az egyik szobát?”

Réka egyszer megjegyezte: „Anya, ha egyszer már nem leszel… tudod, mennyi mindent kell majd elintéznünk?”

Mintha már most számolgatnának.

A múlt héten elestem a konyhában. Nem volt nagy baj, csak megütöttem a térdem. Nem szóltam nekik. Minek? Úgyis csak aggódnának – vagy inkább bosszankodnának, hogy „Anya már megint ügyetlen”.

Este előveszem a régi fényképalbumot. Ott vagyunk mind: Laci még fiatalon, én karikás szemekkel, de boldogan ölelem magamhoz Zsuzsát és Rékát. András épp akkor tanult biciklizni. Milyen más volt minden! Akkor még hittem abban, hogy a család mindennél fontosabb.

Most meg… csak az örökség számít? Vagy én látom rosszul?

Másnap reggel újra csörög a telefon.

– Anya! – András hangja most sürgetőbb. – Ugye nem felejtetted el befizetni a villanyszámlát? Ha gond van, szólj! Nehogy kikapcsolják!

– Befizettem – válaszolom halkan.

– Jó… És… minden rendben? – kérdezi gyorsan.

– Igen.

– Akkor majd hívlak holnap is!

Leteszem. Úgy érzem magam, mint egy adminisztrátor az életükben: számlák, gyógyszerek, ház – de hol vagyok én ebben az egészben?

Délután Marika néni átjön egy kávéra.

– Tudod – mondja –, régen minden más volt. A gyerekek együtt éltek a szülőkkel, segítettek egymásnak. Most meg… csak az örökség miatt törődnek velünk.

– Lehet – sóhajtok –, de talán mi is hibásak vagyunk. Mindent rájuk hagytunk: tanuljanak, dolgozzanak, legyen könnyebb az életük… Talán túl könnyű lett.

Marika néni bólogat.

Este lefekszem. Hallgatom az esőt az ablakon. Vajon tényleg csak ennyit jelentek már nekik? Egy házat? Egy bankszámlát? Egy kötelességet?

Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra fontos leszek nekik – nem csak mint örökhagyó?

Mit gondoltok? Tényleg így működik ma minden család Magyarországon? Vagy csak én érzem így?