„Anyám vagyok, de már nem számítok?” – Amikor a gyerekeid elfelejtenek, és te ultimátumot adsz

– Hát ennyi vagyok nekik? – kérdeztem magamtól, miközben a konyhaasztalnál ültem, a telefonomat bámulva. Már harmadik hete nem hívott fel egyik gyerekem sem. A falióra kattogása szinte gúnyosan verte az időt, mintha csak azt mondaná: „Látod, megint egy nap, amikor nem számítasz.”

Ablakon át néztem a szürke, esős budapesti délutánt. A szomszéd, Ilonka néni épp a fiával beszélgetett a kapuban. Hangosan nevettek, mintha nem is létezne magány a világon. Nekem viszont csak a csend maradt.

A férjem, Lajos, már öt éve nincs velem. A temetés óta a gyerekeim – Gábor, a nagyfiam, és Zsuzsi, a lányom – egyre ritkábban jelentkeztek. Eleinte még minden vasárnap együtt ebédeltünk, aztán csak havonta egyszer, most meg… csak ünnepekkor. Vagy akkor sem.

Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel a vacsorát, hátha mégis beállít valamelyikük, felhívtam Gábort.

– Szia, anya, most nem igazán alkalmas – mondta sietve. – Majd visszahívlak, jó?

Nem hívott vissza. Zsuzsi is mindig elfoglalt: „Anya, annyi a munka, a gyerekek is betegek, majd beszélünk!”

Aztán egy nap, amikor már nem bírtam tovább, írtam nekik egy üzenetet: „Ha nem jelentkeztek legalább hetente egyszer, ne számítsatok rám semmiben. Nem vagyok többé a háttérben várakozó anya.”

Küldés után remegni kezdett a kezem. Vajon túl messzire mentem? Egy anya adhat ilyen ultimátumot a saját gyerekeinek?

Másnap Gábor hívott.

– Anya, mi ez az üzenet? Komolyan gondolod?

– Gábor, hónapok óta nem hallok rólatok. Úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos nektek. Csak akkor kerestek, ha baj van, vagy ha pénz kell.

– Ez nem igaz! – vágott vissza. – Csak sok a munka, tudod, hogy most léptettek elő. Zsuzsi is folyton rohan.

– És én? Nekem nincs életem? Nekem nem lehetnek érzéseim? – zokogtam bele a telefonba.

Csend lett. Aztán Gábor halkan megszólalt:

– Sajnálom, anya. Nem gondoltam bele, mennyire egyedül vagy.

De Zsuzsi nem hívott. Napokig vártam. Végül ő is írt egy üzenetet: „Anya, ne haragudj, de most tényleg nem tudok ezzel foglalkozni. Majd kereslek.”

A szívem összeszorult. Vajon tényleg ilyen önzők lettek a gyerekeim? Vagy én vagyok túl érzékeny? A barátnőm, Marika szerint túl szigorú voltam.

– Tudod, Ilona, a fiatalok már másképp élnek. Nekik nincs idejük semmire. De az ultimátum… azzal csak eltaszítod őket magadtól.

– És mit tegyek? Várjak csendben, míg teljesen elfelejtenek?

Egyik este, amikor már sötétedett, kopogtak az ajtón. Gábor állt ott, kezében egy csokor virággal.

– Anya, beszéljünk – mondta fáradtan.

Leültünk a nappaliban. Gábor zavartan babrálta a virágokat.

– Tudom, hogy hibáztunk. De néha úgy érzem, te sem érted, mennyire nehéz most minden. A munka, a gyerekek, az anyagiak… Néha azt kívánom, bárcsak újra gyerek lehetnék, amikor még minden egyszerű volt.

– Én csak azt szeretném, ha néha rám is gondolnátok – mondtam halkan. – Nem várok nagy dolgokat. Egy telefonhívás, egy üzenet… hogy tudjam, fontos vagyok még.

Gábor bólintott. Megölelt. De Zsuzsi továbbra sem jelentkezett.

Hetek teltek el. A magány újra rám telepedett. Néha azon gondolkodtam, vajon tényleg túl kemény voltam-e. De aztán eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor beteg gyerekeimet ápoltam, vagy amikor Lajossal együtt dolgoztunk, hogy mindent megadhassunk nekik.

Egyik nap Zsuzsi végre felhívott.

– Anya, haragszol rám?

– Nem haragszom. Csak hiányzol – mondtam könnyes szemmel.

– Sajnálom. Próbálok változtatni. De kérlek, ne adj több ultimátumot. Félek, hogy egyszer tényleg elveszítelek.

A beszélgetés után órákig ültem a fotelben. Vajon tényleg az ultimátum volt a megoldás? Vagy csak még jobban eltávolítottam magamtól őket?

Most itt ülök, és újra csak kérdezem magamtól: Mit tegyen egy anya, ha a saját gyerekei elfelejtik őt? Tényleg túl szigorú voltam? Vagy néha muszáj kiállni magunkért, még akkor is, ha fáj?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van jó megoldás erre a helyzetre?