„Anyám vagy, de mostantól nélküled kell élnem” – amikor a fiam új szerelme miatt elveszítettem őt

– Miért nem hív már? – suttogtam magam elé, miközben a telefonom kijelzőjét bámultam. A konyhaasztalon gőzölgött a kávé, de már rég kihűlt. Minden reggel ugyanaz: várok egy üzenetre, egy hívásra, egy apró jelre, hogy Misi, a fiam, még mindig gondol rám. De csak a csend válaszol.

Misi mindig is anyás volt. Amikor elváltunk az apjával, ő volt az, aki esténként odabújt hozzám, és azt mondta: „Ne sírj, anya, én itt vagyok.” Azt hittem, ez örökké így marad. Még amikor elköltözött is, minden hétvégén hazajött, együtt főztünk, nevetgéltünk. Küldte a képeket a munkahelyéről, mesélt a barátairól. Aztán jött Dóri.

Az első találkozásunk kínos volt. Dóri szép lány, okos is, de valahogy mindig éreztem benne valami távolságtartást. Egy vasárnapi ebédnél, amikor Misi kiment a konyhába, Dóri odahajolt hozzám és halkan azt mondta:

– Tudja, hogy Misi már felnőtt? Nem kell mindenbe beleszólnia.

Megfagyott bennem a szó. Csak bólintottam, de belül összetörtem. Aznap este Misi szokatlanul gyorsan elköszönt. Azóta mintha valami megváltozott volna.

Hetek teltek el. A telefon egyre ritkábban csörgött. Először csak kifogásokat keresett: „Sok a munka”, „Elfoglalt vagyok”, „Majd jelentkezem”. Aztán már ezek sem jöttek. Egyik este felhívtam.

– Szia, kisfiam! – próbáltam vidáman szólni.
– Szia, anya – válaszolta fáradtan.
– Rég beszéltünk… minden rendben?
– Igen… csak most Dóri is itt van…

A háttérben hallottam Dóri hangját:
– Mondd meg anyukádnak, hogy mostantól ne hívogasson ennyit! Itt az ideje elvágni a köldökzsinórt!

A szívem összeszorult. Misi csak annyit mondott:
– Anya, majd hívlak…

Letettem a telefont és csak ültem a sötétben. Aznap éjjel nem aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: az első lépései, az iskolai ünnepségek, amikor büszkén néztem őt a színpadon. Most pedig úgy éreztem, mintha valaki kitépett volna az életéből.

A barátnőim próbáltak vigasztalni:
– Ez csak egy korszak… majd visszatalál hozzád!
De én tudtam: valami végleg megváltozott.

Egyik nap összeszedtem magam és elmentem hozzájuk látogatóba. Dóri nyitott ajtót.
– Szia – mondta hűvösen.
Misi a kanapén ült, de nem ugrott fel örömében, mint régen.
– Anya… miért jöttél bejelentés nélkül?
– Csak látni akartalak… hoztam neked almás pitét.
Dóri átvette tőlem a süteményt és szó nélkül letette a konyhapultra.
– Most épp filmezni készültünk – mondta Misi zavartan.
– Nem baj, csak egy percre ugrottam be…
De már tudtam: felesleges vagyok itt.

Hazafelé sírtam az autóban. A rádióban épp egy régi sláger szólt: „Anyám tyúkja…” – és én csak zokogtam. Vajon mit rontottam el? Túl sokat akartam? Túl kevés voltam?

Azóta minden nap ugyanaz: várom a hívását. Néha írok neki egy üzenetet: „Szeretlek.” Válasz ritkán jön. Karácsonykor is csak egy gyors „Boldog ünnepeket!”-et kaptam tőle.

A húgom szerint hagynom kellene őt élni:
– Ne aggódj annyit! Majd rájön, hogy szüksége van rád!
De én nem tudok nem aggódni. Hiszen ő az én fiam! Hogy lehet ezt elengedni?

A szomszéd Marika néni mesélte egyszer:
– Az én lányom is eltávolodott tőlem, amikor férjhez ment. De aztán megszületett az unoka… és minden megváltozott.
De mi van, ha nálunk ez sosem jön el?

Egy este aztán csoda történt: Misi felhívott.
– Anya… beszélhetnénk?
A hangja remegett.
– Persze! Mi történt?
– Nem tudom… valahogy minden olyan bonyolult lett. Dóri szerint túl sokat foglalkozol velem… de én néha hiányzol.
– Én mindig itt leszek neked – mondtam könnyes szemmel.

Azóta néha ír egy-egy üzenetet. Nem olyan gyakran, mint régen – de már nem teljesen némaságban telnek a napjaim.

Most is itt ülök a konyhában, nézem a telefont és várok. Vajon tényleg el kell engedni azt, akit a világon a legjobban szeretsz? Vagy harcolni kell érte? Ti mit tennétek a helyemben?