Anyám új szerelme miatt magamra maradtam a gyerekeimmel – Te mit tennél a helyemben?

– Anya, kérlek, ne most! – sziszegtem a telefonba, miközben a kisebbik lányom, Lili, éppen hisztizett a konyhában, mert nem találta a kedvenc plüssét. A nagyobbik, Marci, a szobájában üvöltött, hogy nem akar fürdeni. Aznap már harmadszor hívtam anyámat segítségért, de csak annyit mondott: – Zsófi, ma este nem érek rá. Istvánnal vacsorázni megyünk.

Először azt hittem, rosszul hallok. Anyám, aki egész életemben ott volt mellettem, aki minden hétvégén nálunk volt, hogy vigyázzon az unokáira, most hirtelen fontosabbnak tart egy férfit? Egy idegent? – Anya, de hát megígérted… – próbáltam érvelni, de már csak a sípoló vonal maradt.

Aznap este egyedül ültem a konyhában, a gyerekek végre elaludtak. A csend szinte fájt. Elővettem egy pohár bort, és csak bámultam magam elé. Vajon én vagyok önző? Vagy ő az? Miért érzem magam ennyire elárulva?

Anyám mindig is erős nő volt. Apám halála után egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, Gábort. Mindig azt mondta: „A család az első.” Ezért is volt természetes számomra, hogy amikor megszülettek a gyerekeim, ő lesz a támaszom. Az apjuk elhagyott minket még Lili születése előtt – anyám nélkül talán bele is rokkantam volna az egészbe.

De most minden megváltozott. Anyám nyugdíjba ment tavaly, és hirtelen elkezdett élni. Először csak kirándulni járt barátnőkkel, aztán beiratkozott egy festőtanfolyamra. Majd jött István. Egy özvegy férfi a klubjából. Eleinte örültem neki – végre boldog! De amikor sorra mondta le a közös programokat és egyre többször mondta azt: „Most nem érek rá”, valami eltört bennem.

Egyik vasárnap ebédnél robbant ki a veszekedés. Gábor is ott volt a családjával. Anyám sugárzott a boldogságtól, miközben Istvánról mesélt.

– Tudjátok, jövő héten elutazunk Hévízre pár napra – mondta mosolyogva.

– És ki fog vigyázni a gyerekekre? – kérdeztem ingerülten.

– Zsófi, már megbeszéltük… – kezdte anyám.

– Nem! Te beszélted meg magaddal! Nekem szükségem van rád! – csattantam fel.

Gábor próbált békíteni: – Zsófi, anyának is joga van élni…

– Könnyű neked mondani! Neked ott van Kata! Nekem senkim sincs! – sírtam el magam.

Anyám csak nézett rám. A szemében fájdalom és bűntudat keveredett.

– Sajnálom, kicsim. De most először érzem azt, hogy élhetek. Hogy nem csak anya vagyok…

Aznap este nem tudtam aludni. Egész éjjel azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért érzem azt, hogy anyám boldogsága az én veszteségem?

A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltünk. Próbáltam mindent egyedül csinálni: reggel oviba vinni a gyerekeket, dolgozni menni, este vacsorát főzni, fürdetni… Néha úgy éreztem, megfulladok. A barátnőim azt mondták: „Zsófi, kérj segítséget!” De kitől? Apám már nincs velünk. Gábor elfoglalt a saját családjával. Anyám pedig szerelmes.

Egy este Lili lázas lett. Pánikban hívtam anyámat.

– Anya, kérlek… Lili beteg…

– Most nem tudok menni, Zsófi. Istvánnal vagyok vidéken…

Akkor tört el bennem végleg valami. Letettem a telefont és zokogtam. A gyerekeim miatt aggódtam, de közben magamat is sajnáltam: miért kell mindent nekem elviselnem?

Pár nap múlva anyám átjött. Csendben ültünk egymással szemben.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Igen… Nem tudom elengedni azt az érzést, hogy cserbenhagytál – válaszoltam őszintén.

– Tudom, hogy nehéz neked. De én is csak egy ember vagyok. Egész életemben másokat szolgáltam ki… Most először szeretnék magamra gondolni.

– És én? És az unokáid?

– Szeretem őket… de nem akarom feladni magamat értetek.

Sokáig csak ültünk némán. Végül anyám megszorította a kezem.

– Meg fogod oldani. Erős vagy – mondta halkan.

Azóta eltelt pár hónap. Még mindig nehéz egyedülálló anyaként helytállni. Néha haragszom anyámra, néha irigylem is: bárcsak én is lehetnék ilyen bátor! Próbálom elfogadni: ő már nem csak az én anyám – hanem egy nő is, aki boldog akar lenni.

De vajon hol van a határ önzés és önmegvalósítás között? Meddig várhatjuk el valakitől, hogy feladja önmagát értünk? Ti mit tennétek a helyemben?