„Anyám, te most tényleg randizol?!” – Amikor a felnőtt lányom miatt titkolóznom kell a szerelmemről

– Anya, te most tényleg randizol? – csattant fel Nóra hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni a telefonom kijelzőjén felvillanó üzenetet. A szívem hevesen vert, mintha lebukó kamasz lennék, nem pedig egy negyvenhét éves nő, aki végre újra mer szeretni.

– Nóra, kérlek… – kezdtem volna magyarázkodni, de a lányom már fel is pattant a székről. – Tíz évig csak ketten voltunk! Most meg úgy viselkedsz, mintha valami titkos életed lenne! – kiabálta, és becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

Ott maradtam egyedül a csendben, a telefonommal az asztalon. Frank üzenete ott villogott: „Várlak ma este a Margit-hídnál. Szeretnélek megölelni.” Egy pillanatra elmosolyodtam, aztán megint rám nehezedett a bűntudat. Vajon tényleg jogom van boldognak lenni, ha ezzel megbántom azt az embert, akiért mindent feladtam?

Tíz évvel ezelőtt, amikor elváltam Zoltántól, Nóra tizennégy éves volt. Akkoriban minden nap egy harc volt: az iskolai problémák, a dühkitörései, az apja hiánya. Én pedig mindent megtettem, hogy ne érezze magát egyedül. Nem randiztam komolyan senkivel, csak néha találkoztam valakivel egy kávéra – de sosem engedtem meg magamnak az igazi szerelmet. Azt hittem, így helyes.

Most viszont Frank mellett újra nőnek érzem magam. Őszintén nevetek, amikor vele vagyok. Olyan dolgokat mond nekem, amiket már rég nem hallottam: „Gyönyörű vagy”, „Hiányzol”, „Szeretlek”. És én is szeretem őt. De minden alkalommal, amikor találkozunk, úgy érzem magam, mint egy kamaszlány, aki titokban szökik el otthonról.

Egyik este Frank lakásán ültem a kanapén, amikor megszólalt a telefonom. Nóra hívott. – Hol vagy? – kérdezte gyanakvóan. – Csak elmentem sétálni – hazudtam. Frank rám nézett, és halkan megszorította a kezem. – Meddig kell még ezt csinálnod? – kérdezte tőlem később. – Nem tudom – suttogtam vissza.

A következő napokban Nóra egyre zárkózottabb lett. Alig szólt hozzám. Egy este vacsora közben kibukott belőle: – Miért nem mondod el az igazat? Miért kell neked is titkolózni? Nem vagyok már gyerek! – kiabálta könnyes szemmel.

– Azért nem mondtam el, mert féltem, hogy elveszítelek – vallottam be remegő hangon. – Annyi mindenen mentünk keresztül együtt… Nem akartam, hogy úgy érezd, már nem vagy fontos nekem.

– De hát én csak azt akarom tudni, hogy boldog vagy-e! – tört ki belőle végül. – És hogy én is lehetek-e még fontos neked…

Aznap este sokáig ültem az ágy szélén. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Nóra minden reggel hozzám bújt az ágyban, amikor együtt nevettünk a régi magyar filmeken, amikor együtt sírtunk Zoltán költözése után. Most pedig itt ülök egyedül, és azon gondolkodom: vajon lehet-e egyszerre jó anya és boldog nő?

Frank másnap reggel egy szál rózsával várt a munkahelyem előtt. – Mondd el neki az igazat – kérte tőlem halkan. – Megérdemli.

Aznap este leültem Nórával beszélgetni. – Szerelmes vagyok – mondtam ki végre hangosan. – És szeretném, ha megismernéd Franket.

Nóra sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott: – Adj időt.

Azóta eltelt három hónap. Nóra lassan elfogadja Franket. Néha még mindig furcsán néz ránk együtt, de már nem haragszik rám. Néha együtt vacsorázunk hármasban; máskor csak ketten megyünk moziba Frankkel. Még mindig vannak titkaim előtte – de már nem érzem magam bűnösnek.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar nő él így? Hányan félnek kimondani otthon a vágyaikat? Hányan érzik magukat bűnösnek csak azért, mert újra szeretnének boldogok lenni?

Vajon tényleg választani kell anya és nő között? Vagy lehet egyszerre mindkettőnek lenni?