„Anyám, te mindig csak beleszólsz!” – Hogyan veszítettem el önmagam, miközben a fiam házasságát próbáltam megmenteni

– Ilona néni, nem kellene mindig mindent jobban tudni! – csattant fel Zsófi, a menyem, miközben a konyhában álltunk egymással szemben. A kezem remegett, ahogy a leveseskanalat szorongattam. Gergő, a fiam, csak némán ült az asztalnál, tekintetét lesütötte. A szívem összeszorult.

Nem így képzeltem el az öregedést. Mindig azt hittem, ha majd Gergő megnősül, végre lesz egy kis időm magamra. De amikor Zsófi belépett az életünkbe, minden megváltozott. Eleinte örültem neki: kedves volt, mosolygós, és láttam, mennyire szereti a fiamat. De ahogy telt az idő, egyre több feszültség jelent meg közöttünk.

Az első komolyabb vita akkor robbant ki, amikor Gergő elvesztette az állását. Én aggódtam, próbáltam segíteni: főztem nekik, pénzt adtam, még az önéletrajzát is átnéztem. Zsófi viszont úgy érezte, hogy beavatkozom az életükbe. Egyik este Gergő halkan mondta: – Anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe. Mi majd megoldjuk.

De hogyan ne szóljak bele? Az én fiam! Én tudom, mi a jó neki! – gondoltam magamban. Minden napomat az határozta meg, hogy segítsek nekik. Ha Zsófi dolgozott, én mentem át takarítani hozzájuk. Ha Gergő beteg volt, én főztem neki húslevest. De minél többet tettem értük, annál inkább éreztem magam feleslegesnek.

Egyik vasárnap délután Zsófi anyukája is átjött. Ott ültek mindannyian a nappaliban: Zsófi, Gergő és az anyja. Én a konyhában sürögtem-forogtam. Hallottam, ahogy nevetnek valamin – nélkülem. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját családomban.

Később Gergő bejött hozzám.
– Anya, gyere már ide! – szólt kedvesen.
– Minek? – kérdeztem keserűen.
– Csak ülj le közénk! – mondta.
Leültem, de nem tudtam feloldódni. Zsófi anyja mesélt valami vicces történetet a munkahelyéről. Mindenki nevetett – én csak mosolyogni próbáltam.

Az este végén Zsófi odajött hozzám.
– Ilona néni, köszönjük a vacsorát. De tényleg nem kellene ennyit dolgoznia miattunk.
– Szeretek főzni nektek – válaszoltam halkan.
– De mi is szeretnénk néha egyedül lenni – mondta Zsófi.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl sok vagyok? Túl sokat adok? Vagy csak nem tudják értékelni?

A következő hetekben próbáltam visszafogni magam. Nem mentem át hozzájuk minden nap. De Gergő egyre ritkábban hívott fel. Zsófi pedig mintha örült volna annak, hogy kevesebbet lát.

Egy nap Gergő váratlanul becsöngetett hozzám.
– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte komolyan.
Leültünk a konyhában.
– Zsófival sokat veszekedtünk mostanában – kezdte.
– Miért? – kérdeztem aggódva.
– Mert ő úgy érzi, hogy én még mindig túl közel vagyok hozzád… Hogy nem tudunk igazán önálló életet élni.
A szívembe martak a szavai.
– De hát én csak segíteni akartam…
– Tudom, anya. De talán most nekünk kell megoldani a dolgainkat.

Aznap este sírtam. Úgy éreztem magam, mint akit kidobtak abból az életből, amit egész eddig építettem. Az unokám születésekor is csak távolról figyelhettem őket: Zsófi anyja volt ott minden nap segíteni, én csak hetente egyszer mehettem át.

A barátnőim azt mondták: „Ilona, engedd el! Éld a saját életed!” De hogyan? Az egész lényem arról szólt eddig, hogy másokat szolgáljak ki. Most pedig üresnek éreztem magam.

Egy este Gergő felhívott:
– Anya, hiányzol…
– Te is nekem – suttogtam könnyek között.
– Megpróbálhatjuk újrakezdeni? Csak másképp?

Most itt ülök a régi fotelomban és azon gondolkodom: vajon lehet-e újra megtalálni önmagamat egy egész életnyi önfeláldozás után? És vajon hol van az a határ, ahol segíteni kell – és ahol már hagyni kell menni azt, akit szeretünk?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt anya és nagymama szerep között?