„Anyám sír, mert nem engedem, hogy gondoskodjon rólam” – Egy túlféltő szeretet árnyékában nőttem fel
– Miért nem engeded, hogy segítsek? – kérdezte anyám remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult az ölemben. A leves illata keveredett a feszültséggel, ami közöttünk vibrált. – Csak egy kis vacsorát akartam főzni neked, Zsófi, miért kell ebből is vita?
A kanál koppant a tányér szélén. – Mert huszonnyolc éves vagyok, anya! Nem kell minden nap meleg étel az asztalra, nem kell minden este felhívnod, hogy hazaértem-e! – A hangom élesebb volt, mint szerettem volna. Láttam, ahogy anyám szeme megtelik könnyel.
Gyerekkoromban azt hittem, minden család ilyen. Hogy minden anyuka kiválasztja a gyerekének a ruhát reggelente, hogy mindenki helyettük dönti el, milyen szakkörre járjanak. De amikor az iskolában Réka mesélte, hogy ő egyedül megy haza, és otthon várja a kulcs a postaládában, valami furcsa irigységet éreztem. Nálunk sosem volt ilyen: anyám mindig ott állt az iskola kapujában, még akkor is, amikor már rég ciki volt.
A gimnáziumban kezdtem igazán fojtogatónak érezni a gondoskodását. Amikor a barátaimmal moziba akartam menni, anyám előre felhívta az összes szülőt, hogy biztosan lesz-e ott felnőtt. Egy alkalommal, amikor Gergővel randiztam volna a parkban, anyám megjelent egy tál pogácsával – „csak hogy ne maradjatok éhesek”. Gergő soha többé nem keresett.
Aztán jött az egyetem. Budapestre költöztem kollégiumba, de anyám minden hétvégén felutazott hozzám. Először örültem neki – hozott házi kosztot, kitakarította a szobámat –, de hamar rájöttem: nem tudok levegőt venni. Egyik este, amikor a barátaimmal bulizni mentem volna, anyám ott ült az ágyamon és sírt: „Mi lesz veled nélkülem?”
Most itt ülünk a régi konyhában, ahol minden tárgy az ő gondoskodását hirdeti: a hímzett terítő, a frissen mosott függönyök. De én már nem akarok gyerek lenni.
– Anya, kérlek… – próbálom halkan. – Szükségem van arra, hogy magam döntsek. Hogy hibázhassak.
– De hát én csak jót akarok neked! – zokogja. – Miért fáj ez neked ennyire?
A szívem összeszorul. Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy neki ez az élet értelme: gondoskodni rólam. De én már nem vagyok kislány.
A testvérem, Andris mindig könnyebben vette az akadályokat. Ő már tizennyolc évesen elköltözött otthonról, és sosem nézett vissza. Anyám hónapokig depressziós volt utána. Most minden figyelme rám irányul.
– Nézd – mondom végül –, ha tényleg szeretsz, el kell engedned egy kicsit. Nem tűnök el az életedből. Csak hadd legyek néha én is főszereplő.
Anyám csak néz rám nagy szemekkel. A könnyei lassan elapadnak.
– És ha elrontod? Ha bajod esik?
– Akkor majd tanulok belőle – felelem halkan.
Csend telepszik ránk. A falióra kattogása szinte fülsiketítő.
Később este a szobámban ülök és visszagondolok mindenre: az első napomra az oviban, amikor anyám egész nap az ablak alatt várakozott; arra a karácsonyra, amikor nem kaptam meg azt a társasjátékot, amit szerettem volna, mert „az túl bonyolult neked”; arra a rengeteg lehetőségre, amit elszalasztottam csak azért, mert anyám féltett mindentől.
De vajon tényleg jobb lett volna nélküle? Vagy csak más?
Másnap reggel anyám csendben teszi elém a reggelit. Nem szól semmit. Aztán amikor indulnék vissza Budapestre, megölel – de most először érzem: ez az ölelés már nem láncol magához.
Az úton hazafelé azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan nőnek fel úgy, hogy a szeretet fojtogatóvá válik? És vajon lehet-e valaha igazán szabadnak lenni úgy, hogy közben nem bántjuk meg azt, aki mindennél jobban szeret?
Talán nincs is jó válasz erre. Ti mit gondoltok? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben hagyjuk önállóvá válni?