„Anyám rám hagyta a lakást, most mindenki ellenségnek néz – egyedül maradtam a családommal szemben”

– Te tényleg azt hiszed, hogy ezt megérdemelted? – csattant fel Éva néni hangja, ahogy a nappali közepén állt, karba tett kézzel. A szoba tele volt feszültséggel, mintha a falak is hallgatóztak volna. Ott ült mindenki: az unokatestvéreim, nagybátyám, sőt még az a távoli rokon is, akit évente egyszer látok temetésen vagy lakodalmon. Minden szem rám szegeződött.

Nem tudtam megszólalni. A kezem remegett, a gyomrom görcsben. Anyám temetése után alig telt el két hét, és máris itt ültem egy családi gyűlésen, ahol én voltam a vádlott. Az asztalon ott feküdt a végrendelet másolata: „A lakásomat kizárólag lányomra, Zsuzsára hagyom.” Ennyi. Semmi magyarázat, semmi indoklás.

– Nem én kértem ezt – suttogtam végül, de senki sem figyelt rám.

– Persze, hogy nem! – szólt közbe Laci bátyám gúnyosan. – Csak véletlenül pont rád hagyta. Miért nem szóltál neki, hogy ossza el igazságosan?

– Honnan tudtam volna? – törtek ki belőlem a könnyek. – Soha nem beszéltünk erről! Anyu mindig azt mondta, hogy majd mindent elrendez.

– Hát elrendezett – morogta Éva néni. – Most meg itt vagyunk, és te vagy az egyetlen, aki nyert ebből az egészből.

A „nyert” szó úgy csapódott belém, mintha pofon vágtak volna. Mert mit is nyertem? Egy üres lakást, ahol minden sarokban anyám illata leng még, ahol minden tárgy emlékeket idéz. És egy családot, amely most úgy néz rám, mintha idegen lennék.

Azóta minden napom harc lett. A telefonjaimat nem veszik fel. Az unokatestvérem, Gabi, aki eddig a legjobb barátnőm volt, letiltott a Facebookon. Az utcán ismerősök suttognak mögöttem: „Na, ő az a lány, aki mindent megkapott.”

De senki sem tudja, milyen volt az utolsó évünk anyuval. Hogy mennyit ápoltam őt, amikor már alig bírt felkelni az ágyból. Hogy hányszor sírtam csendben a fürdőszobában, amikor hallottam a köhögését éjszaka. Hogy mennyi mindent feladtam: a munkámat, a barátaimat, az életemet.

Egy este aztán becsöngetett hozzám Gabi. Meglepődtem, de reménykedtem is: talán végre megbeszélhetjük.

– Bejössz? – kérdeztem halkan.

– Csak pár perc – mondta ridegen.

Leültünk a konyhában. Ő idegesen dobolt az asztalon.

– Mondd el őszintén: tényleg nem tudtad előre? – kérdezte.

– Nem – néztem rá könnyes szemmel. – Esküszöm.

– Mert anyu azt mondta, hogy te mindig mindent elintézel magadnak…

– Gabi! – szakadt ki belőlem. – Én csak segítettem anyunak! Nem gondoltam semmire…

– Akkor miért nem ajánlod fel, hogy eladod és elosztod?

Elhallgattam. Hiszen ez volt az egyetlen helyem a világon. Ha eladom, hova megyek? Hol kezdjem újra?

– Nem tudom… – suttogtam végül. – Ez az otthonom…

Gabi felállt.

– Akkor nincs miről beszélnünk.

Az ajtó becsapódott mögötte. A csend szinte fájt.

Azóta csak magamban beszélek anyuhoz esténként:

„Miért tetted ezt velem? Miért nem írtál le pár sort? Miért nem magyaráztad el nekik is?”

A napok telnek. A család egyre távolabb kerül tőlem. Néha azon kapom magam, hogy már nem is hiányoznak annyira – csak az fáj, hogy igazságtalanul ítélnek el.

Egyik este aztán levelet találok a postaládában. Laci bátyám írt: „Ha van benned egy csepp tisztesség, gondold át még egyszer.”

Összegyűröm a papírt. Tisztesség? Vajon tényleg én vagyok a hibás? Lehetek bűnös valamiért, amit nem én választottam?

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól:

„Lehet-e valaki bűnös más utolsó akaratáért? Vagy csak mi tesszük egymást ellenséggé?”