Anyám örök elégedetlensége: Hogyan mérgezi meg egy fiatal család életét a múlt árnyéka?

– Már megint nálatok van a gyerek, Zsófi? – Anyám hangja élesen hasított át a telefonon, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam a vacsorát összedobni. – Hogy lehet az, hogy a férjed szülei soha nem segítenek semmiben? Bezzeg én! Én mindig ott vagyok, amikor szükségetek van rám.

A kezem megállt a levegőben, a fakanálból lecsöpögött a pörkölt szaftja. A kisfiam, Marci, éppen a nappaliban játszott, a férjem, Gábor pedig a fürdőben fürdette a kislányunkat, Emesét. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből. Anyám szavai nem voltak újak, de mostanában egyre gyakrabban és egyre élesebben hangzottak el.

– Anya, kérlek… – kezdtem halkan, de már tudtam, hogy hiába próbálok magyarázkodni. – Gábor szülei vidéken élnek, nem tudnak minden héten feljönni Budapestre. És különben is, mi jól elvagyunk így is.

– Jól elvagytok? – csattant fel. – Hát persze! Mert én mindent megcsinálok helyettük! De legalább értékeled? Vagy csak természetesnek veszed?

A hangja tele volt sértettséggel és váddal. Gyerekkoromban mindig azt láttam rajta, hogy ő az erős nő: Márta, aki saját vállalkozást vezetett, sosem panaszkodott másoknak, csak magában fortyogott. Most viszont mintha minden elfojtott sérelme egyszerre zúdulna rám. És én… én már nem tudtam eldönteni, hogy hálás vagyok-e neki vagy inkább dühös.

Este Gábor csendben ült le mellém a kanapéra.

– Megint anyukád? – kérdezte halkan.

Bólintottam. – Szerinte a te szüleid nem segítenek eleget. Szerinte minden rajta múlik.

Gábor sóhajtott. – Tudod, anyukámék tényleg messze vannak. De Márta néni… néha úgy érzem, mintha nem is nekünk akarna segíteni, hanem magának bizonyítani valamit.

Ez a mondat fejbe vágott. Vajon tényleg erről van szó? Hogy anyámnak szüksége van arra az érzésre, hogy nélkülözhetetlen? Hogy nélküle szétesne az életünk?

Másnap reggel anyám beállított egy nagy tál rakott krumplival és egy újabb adag kritikával.

– Látom, még mindig nincs rend a gyerekszobában. És Marci miért nincs még beíratva angolra? Az én időmben már három évesen zongorázni tanítottalak!

Próbáltam nyugodt maradni. – Anya, Marci még csak négy éves. Szeretném, ha lenne gyerekkora is.

– Gyerekkora? – nevetett fel gúnyosan. – Az élet nem játék! Ha most nem tanul meg küzdeni, később majd sírni fogsz miatta!

A szavai után csend lett. Marci odabújt hozzám, Emese pedig álmosan pislogott rám a kiságyból. Éreztem, ahogy egyre nő bennem a feszültség.

Aznap este Gáborral hosszasan beszélgettünk.

– Nem akarom megbántani anyádat – mondta óvatosan –, de ez így nem mehet tovább. Folyton kritizál téged is, engem is. A szüleimet is bántja. Ez már nem segítség.

– Tudom – suttogtam –, de félek neki nemet mondani. Mindig azt éreztem, hogy nélküle nem boldogulok… De most már inkább úgy érzem: nélküle nem tudok boldog lenni.

A következő héten elhatároztam: beszélek vele őszintén.

– Anya – ültem le vele szemben a konyhaasztalhoz –, szeretném, ha tudnád: hálás vagyok mindenért, amit értünk teszel. De kérlek… ne bántsd Gábort és az ő családját. Ők is szeretnek minket, csak másképp tudnak segíteni.

Anyám arca megkeményedett.

– Tehát most én vagyok a rossz? Én vagyok az akadálya a boldogságotoknak?

– Nem ezt mondtam! Csak azt szeretném, ha elfogadnád: mi másképp élünk. És szeretném, ha néha csak nagymama lennél… nem főnök.

Sokáig hallgatott. Aztán felállt, és szó nélkül elment.

Azóta ritkábban jön át. Néha felhív, de már nem kritizál annyit. Az üresség azonban ott maradt bennem: vajon jól tettem? Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben határt húzunk?

Most itt ülök a sötét nappaliban, hallgatom a gyerekeim halk szuszogását és azon gondolkodom: vajon egyszer majd én is ilyen anya leszek? Vagy sikerül megtörnöm ezt az örökös elégedetlenséget?

Ti mit gondoltok? Lehet egy anya szeretete túl sok? Hol húzzuk meg a határt a segítség és az irányítás között?