„Anyám nem segít, de nekem el kell tartanom a családomat” – Egy magyar egyedülálló anya küzdelmei és reményei

– Nem fogok vigyázni a gyerekeidre, Zsuzsa! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja kemény volt, mint a régi zománcos lábas, amit még nagymamától örököltünk. – Nekem is volt három gyerekem, mégsem segített senki! Oldd meg magad!

Ott álltam előtte, a könnyeimet visszanyelve, és csak bámultam a repedezett linóleumot a padlón. A férjem, Gábor, két hónapja halt meg egy autóbalesetben az M3-ason. Azóta minden reggel úgy ébredtem, mintha egy szakadék szélén állnék, és csak egy hajszál választana el attól, hogy lezuhanok. A három gyerek – Bence, Lili és Marci – még túl kicsik voltak ahhoz, hogy felfogják, mi történt. Csak azt érezték, hogy anya egyre fáradtabb, idegesebb, és esténként gyakran sír a fürdőszobában.

A munkahelyemen, egy zuglói könyvelőirodában, már így is alig tűrték a hiányzásaimat. A főnököm, Katalin, egyszer félrehívott:

– Zsuzsa, értem, hogy nehéz, de ha nem tudod megoldani a gyerekfelügyeletet, kénytelen leszek mást keresni a helyedre.

Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam, mit tehetnék. A fizetésem épphogy elég volt a lakbérre, rezsire, és néha egy kis csokira a gyerekeknek. A bölcsőde és az óvoda csak délután négyig tartott, utána valakinek vigyáznia kellett volna rájuk. A barátaim mind dolgoztak, a szomszédok pedig csak biccentettek az udvaron, de sosem ajánlották fel a segítségüket.

Anyámhoz fordultam utoljára. Mindig is szigorú asszony volt, de reméltem, hogy most, amikor tényleg szükségem van rá, megpuhul. Ehelyett csak azt kaptam tőle, amit egész életemben: elutasítást.

– Tudod, mennyit dolgoztam én is? – folytatta. – Nem volt időm sajnálni magam. Te se sajnáld magad!

– Nem magamat sajnálom, anya – suttogtam. – Csak segíts kellene. Legalább néha.

– Nem fogom elkényeztetni az unokáimat sem! – vágta rá, és hátat fordított.

Aznap este, amikor hazaértem, Bence az ajtóban várt.

– Anya, miért vagy szomorú?

Letérdeltem hozzá, és átöleltem.

– Csak fáradt vagyok, kicsim.

A következő hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Volt, hogy Marci belázasodott, és nem tudtam otthon maradni vele, mert féltem, hogy elveszítem az állásomat. Egyik reggel Lili zokogva kapaszkodott belém az óvodában:

– Ne menj el, anya! Maradj itt!

A szívem majd megszakadt, de muszáj volt mennem. Az irodában Katalin egyre türelmetlenebb lett:

– Zsuzsa, ez így nem mehet tovább! Vagy megoldod, vagy tényleg el kell küldenem.

Egy este, amikor a gyerekek már aludtak, leültem a konyhaasztalhoz, és elővettem a családi fényképalbumot. Néztem a régi képeket: anyám fiatalon, mosolyogva tartja a karjában engem és a testvéreimet. Hol tűnt el ez a mosoly? Miért lett belőle ilyen kemény asszony?

Másnap reggel újra felhívtam.

– Anya, kérlek…

– Ne hívogass folyton! – szólt bele fáradtan. – Nem vagyok bébiszitter.

Letettem a telefont, és úgy éreztem, mintha valami végleg eltört volna bennem. Aznap este, amikor a gyerekek elaludtak, sírva fakadtam. Aztán valami megváltozott bennem. Rájöttem: ha anyám nem segít, akkor is meg kell oldanom. Nem adhatom fel.

Elkezdtem keresni más lehetőségeket. Felhívtam az önkormányzatot, érdeklődtem családi napközik után. Egyik nap a játszótéren szóba elegyedtem egy másik anyukával, Erikával, aki szintén egyedül nevelte a gyerekeit.

– Ha gondolod, néha vigyázhatnék a tieidre is – ajánlotta fel. – Te is segíthetnél nekem cserébe.

Így alakult ki egy kis „anya-közösség” közöttünk. Nem volt könnyű, de legalább nem voltam teljesen egyedül. A munkahelyemen is próbáltam rugalmasabb megoldásokat keresni: otthoni munkavégzés, rövidebb munkaidő. Katalin végül belement, hogy heti két napot otthonról dolgozzak.

Anyámmal viszont egyre távolabb kerültünk egymástól. Karácsonykor sem jött át hozzánk, csak egy üzenetet küldött: „Boldog ünnepeket.”

Bence egyszer megkérdezte:

– Anya, miért nem jön át nagyi?

– Ő ilyen – feleltem halkan. – De mi itt vagyunk egymásnak.

Most, hónapokkal később, még mindig nehéz minden nap. De már tudom: nem vagyok gyenge attól, hogy néha sírok. És nem vagyok rossz anya attól, hogy segítséget kérek. Néha még mindig vágyom arra, hogy anyám megöleljen, vagy csak azt mondja: „Büszke vagyok rád.” De lehet, hogy ezt sosem fogom hallani.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan küzdenek csendben, miközben a családjuk hátat fordít nekik? Ti mit tennétek a helyemben?