„Anyám nem hajlandó segíteni, pedig egyedül nevelem a három gyerekemet” – Egy budapesti édesanya vallomása a túlélésről

– Anya, kérlek, csak ma délutánra vigyázz a gyerekekre! – könyörögtem, miközben a telefon szorosan a fülemhez tapadt. A hangom remegett, a könnyeimet alig tudtam visszatartani. A vonal másik végén anyám hűvös, szinte közömbös hangon válaszolt:

– Zsuzsa, nekem is van életem. Nem tudok mindig ugrani, amikor te bajban vagy. Megmondtam már.

A szívem összeszorult. A konyhaasztalon ott hevert a három iskolatáska, a hűtőben alig néhány tojás és egy fél liter tej. A legkisebb, Marci, éppen a szobában játszott egyedül, míg a két nagyobb, Lili és Bence, csendben rajzoltak. Az apjukat tavaly veszítettük el egy autóbalesetben. Azóta minden nap túlélésért folytatott harc.

A férjem, Gábor, mindig azt mondta: „Bármi történik, együtt mindent megoldunk.” De amikor egy rendőr kopogtatott az ajtón azzal a szörnyű hírrel, minden megváltozott. Azóta csak magamra számíthatok. A munkahelyemen – egy kis könyvelőirodában Zuglóban – szerencsére megértőek voltak, de részmunkaidőben dolgozom, hogy a gyerekekért ott tudjak lenni. A pénz viszont sosem elég.

Anyám régen más volt. Gyerekkoromban mindig mellettem állt, de amióta Gábor meghalt, mintha elzárkózott volna tőlünk. Talán nem bírja látni a fájdalmamat, vagy csak nem akar felelősséget vállalni. De én nem értem. Hiszen ő is anya! Miért nem segít?

Aznap este Lili odabújt hozzám:
– Anya, miért sírsz?
– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudtam neki.
De belül ordítottam. Hogy lehet ezt bírni? Hogy lehet minden nap felkelni úgy, hogy tudod: senki sem fogja meg a kezed?

Másnap reggel újabb kihívás várt: Bence belázasodott. Az óvodából hívtak, hogy menjek érte. A főnököm arca elkomorult, amikor ismét szabadságot kértem.
– Zsuzsa, értem én, de ezt nem lehet így sokáig csinálni…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: mi lesz velünk? Ha elveszítem a munkám, miből fizetem ki az albérletet? Hogy veszek kenyeret? A villamoson egy idős néni rám mosolygott, mintha érezné a fájdalmamat.

Este újra felhívtam anyámat.
– Anya, kérlek… Bence beteg. Csak holnapra kellene vigyázni rá.
– Zsuzsa, én már nem bírom az ilyen stresszt. Neked kellett volna előbb gondolkodnod…

Letettem a telefont. A kezem remegett. Dühös voltam rá – és magamra is. Talán tényleg hibáztam? Talán túl sokat várok el tőle? De hát kihez forduljak?

A napok teltek. Egyre nehezebb lett minden. Az iskolában Lilit csúfolták, mert mindig ugyanazt a kabátot hordta. Marci sírt esténként, hogy hiányzik az apja. Én pedig próbáltam erős maradni – legalább előttük.

Egy este Lili odajött hozzám:
– Anya, miért nem szeret minket a nagyi?
A szívem összetört.
– Szeret ő titeket… csak most nehéz neki is.
De magamban tudtam: ez hazugság.

Aztán egy péntek délután váratlanul becsöngetett anyám. Ott állt az ajtóban egy tál pogácsával.
– Gondoltam, hozok valamit – mondta zavartan.
A gyerekek örömmel ugrottak rá.
Leültünk a konyhában. Sokáig csend volt.
– Zsuzsa… – kezdte végül anyám –, tudom, hogy haragszol rám. De én… én félek attól, hogy nem tudok segíteni úgy, ahogy kellene.
– Nekem már az is segítség lenne, ha néha itt lennél – mondtam halkan.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Megpróbálok többet jönni – suttogta.

Azóta néha átjön hozzánk. Nem mindig könnyű vele – sokszor még mindig érzem a távolságot –, de legalább próbálkozik.

Minden nap küzdelem maradt: pénzzel, idővel, magánnyal és önmagammal is harcolok. De amikor este lefekszem a gyerekeim mellé és hallom a lélegzetüket, tudom: értük érdemes élni.

Néha elgondolkodom: vajon más magyar anyák is ennyire magukra maradnak? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg túl sokat várok el attól, aki egyszer maga is anya volt?