„Anyám nem engedi, hogy kidobjak bármit is – a lakásunkat elárasztják a felesleges holmik, de őt nem érdekli, hogy a kislányom ebben nő fel”
– Anya, kérlek, legalább ezt a régi szőnyeget hadd vigyem le a pincébe! – könyörgök, miközben a poros, molyrágta szőnyeget próbálom kiemelni a szekrény mögül. Anyám szinte rám veti magát.
– Nem! Azt még a nagymamád hozta át az Alföldről! Még jó lesz valamire! – kiáltja, és úgy szorítja magához a szőnyeget, mintha az élete múlna rajta.
A kislányom, Lilla, csendben ül az ablakpárkányon, és a játékbabáját ölelgeti. A szobában alig férünk el: mindenhol dobozok, régi újságok, törött bútorok. A levegőben állandóan valami fura, dohos szag terjeng. Néha úgy érzem, megfulladok.
Nem így képzeltem el az újrakezdést. Amikor elváltam Gábortól, azt hittem, legalább egy kis szabadságot kapok. De a valóság az, hogy visszacsöppentem abba a világba, ahonnan egyszer már menekültem. Anyám háromszobás lakásában minden négyzetcentimétert elfoglal valami múltbéli emlék. Apu tíz éve meghalt, azóta anyám egyedül él – vagyis inkább együtt él ezekkel a tárgyakkal.
– Anya, Lilla nem tud hol játszani! – próbálkozom újra. – Nézd meg, mennyi mindent felhalmoztál! Nem lenne jobb egy kicsit rendet rakni?
Anyám arca elkomorul.
– Te ezt nem érted. Ezek mind fontosak. Mindennek története van. Ha kidobod őket, engem dobsz ki!
A szívem összeszorul. Gyerekkoromban is mindig így volt: anyám sosem engedte kidobni a régi ruhákat, törött edényeket vagy akár egyetlen újságot sem. Mindig azt mondta, egyszer még jó lesz valamire. De sosem lett jó semmire – csak egyre több lett belőlük.
Lilla halkan megszólal:
– Anya, játszhatok a folyosón?
– Persze, kicsim – mondom neki halkan, de tudom, hogy ott is alig fér el.
A válás után nem volt más választásom. Gábor apja lakásából ki kellett költöznünk – az is csak egy egyszobás panel volt Zuglóban. Gábornak nincs saját lakása, albérletre nincs pénzem. Anyám lakása volt az egyetlen menedékünk.
De ez a menedék inkább börtönnek tűnik. Minden nap harcolok anyámmal: ő gyűjtögeti a múltat, én próbálnám élhetővé tenni a jelent.
Egyik este Lilla sírva jön oda hozzám:
– Anya, félek a szekrényben lakó bácsitól.
Először nem értem, miről beszél. Aztán rájövök: a szekrény tele van régi kabátokkal és kalapokkal – apu holmijai még mindig ott lógnak. Lilla azt hiszi, valaki bujkál bennük.
– Nincs ott senki, kicsim – ölelem magamhoz –, csak régi ruhák.
De belül én is félek: attól félek, hogy ebben a lakásban sosem lesz igazi otthonunk.
Egyik délután elhatározom magam. Amikor anyám elmegy a piacra, gyorsan összeszedek néhány törött széket és egy halom újságot. Lilla segít cipeli le velem a kukához.
Alig érek vissza, anyám már az ajtóban áll:
– Mit csináltatok?! Hol vannak a székeim? Hol vannak az újságjaim?!
– Anya, ezek már rég használhatatlanok voltak! Lilla miatt csináltam! – mondom kétségbeesetten.
Anyám arca eltorzul haragtól:
– Te hálátlan! Mindent kidobsz! Neked semmi sem szent!
Napokig nem beszél velem. Lilla is érzi a feszültséget: csendesebb lesz, nem mer kérni semmit.
Egy este leülök anyám mellé a konyhában.
– Anya… kérlek… Értsd meg: Lillának szüksége van térre. Nem akarom elvenni tőled az emlékeidet. De nekünk is kell egy kis hely.
Anyám sokáig hallgat. Aztán halkan megszólal:
– Amióta apád meghalt… csak ezek maradtak nekem. Ha kidobod őket… mintha őt is kidobnád.
Most először látom rajta az igazi fájdalmat. Nem csak a tárgyakat félti – hanem azt az életet is, amit elveszített.
Másnap reggel Lilla odabújik hozzám:
– Anya, mikor lesz saját szobám?
Nem tudok mit mondani neki.
Azóta próbálok kompromisszumot keresni: minden héten kiválasztunk egy-két dolgot anyámmal együtt, amitől megválhatunk. Néha sikerül, néha nem. De legalább beszélgetünk róla.
Sokszor elgondolkodom: vajon én is ilyen leszek majd? Vajon egyszer én is úgy ragaszkodom majd a múltamhoz, hogy közben észre sem veszem: ezzel megfojtom a jelenemet?
Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet úgy tisztelni a múltat, hogy közben ne veszítsük el a jelent?