„Anyám, nem akarok visszamenni hozzád!” – Egy kórházi hazatérés, ami mindent felforgatott
– Nem akarok visszamenni hozzád, anya! – kiáltottam, miközben a kórházi ágy szélén ültem, és a műtét utáni fájdalom minden porcikámat átjárta. Anyám szeme összeszűkült, ahogy rám nézett, de nem szólt semmit. A nővér épp akkor lépett be, hogy elmondja: holnap hazaengednek. Haza? De hova? A lakásom üres, a barátaim mind elfoglaltak, és a lábam még mindig alig bír el.
Azt mondják, a család az első. De mi van, ha a családod nem menedék, hanem egy régi, soha be nem gyógyuló seb? Anyám és köztem mindig is ott volt a feszültség. Gyerekkoromban is inkább a nagymamámhoz menekültem, mert anya sosem tudott igazán szeretni. Most mégis hozzá kellene költöznöm, mert egyedül nem tudok felkelni az ágyból sem.
– Nincs más választásod, Zsófi – mondta anyám halkan. – Nem hagyhatlak magadra ebben az állapotban.
De én tudtam, hogy ez nem törődésből fakad. Inkább kötelességből. És talán egy kicsit abból a vágyból is, hogy újra kontrollálhasson. A kórházban mindenki azt mondta: szerencsés vagyok, hogy van kihez mennem. De ők nem tudják, milyen az, amikor minden mozdulatodat figyelik, amikor minden döntésedet megkérdőjelezik.
Másnap reggel összecsomagoltam a kevés holmimat. A nővér segített felöltözni. Anyám már az ajtóban várt, karba tett kézzel.
– Remélem, most már hallgatsz rám – mondta halkan.
Az autóban csend volt. Néztem a várost, ahogy elhalad mellettünk. Minden házban emberek élnek, akik talán boldogabbak nálunk. Vagy legalábbis szabadabbak.
Otthon anyám mindent előkészített: tiszta ágyneműt húzott, főzött levest. De ahogy beléptem a régi gyerekszobámba, rám tört az emlékek súlya. Az a szoba volt a menedékem és börtönöm egyszerre.
– Most pihenned kell – mondta anyám. – Majd én mindent elintézek.
De én nem akartam újra gyerek lenni. Nem akartam újra azt érezni, hogy semmit sem dönthetek el magam.
Az első napokban minden mozdulatomhoz segítség kellett. Anyám etetett, gyógyszert adott, de közben folyamatosan kritizált:
– Miért nem vigyáztál jobban magadra? Miért kellett egyedül élni? Látod, most megint én szedhetem össze a darabjaidat!
Próbáltam elkerülni a vitát. De minden nap egyre nehezebb lett. Egy este már nem bírtam tovább:
– Anya, kérlek… Ne beszélj így velem! Felnőtt vagyok!
– Felnőtt? Akkor miért kell nekem gondoskodnom rólad? – csattant fel.
Sírtam aznap éjjel. Nem csak a fájdalomtól, hanem attól is, hogy újra elveszettnek éreztem magam. Másnap reggel csendben ültem az ablaknál. Néztem az utcát, ahol gyerekek játszottak. Vajon ők boldogabbak lesznek felnőttként?
A napok teltek. Anyám néha kedves volt – főzött nekem teát, betakart –, de aztán újra előjött belőle az irányítási vágy.
– Ha már itt vagy, legalább segíthetnél valamiben! – szólt rám egyik délután.
– Alig tudok járni…
– Akkor legalább ne panaszkodj! – vágott vissza.
Egyik este felhívtam a barátnőmet, Katát.
– Kata, nem bírom tovább… Nem tudok egyedül élni még, de itt megfulladok.
– Próbáltál beszélni anyukáddal erről?
– Igen… De mintha falnak beszélnék.
– Nincs más rokonod? Vagy valami otthoni ápolás?
Elgondolkodtam. Magyarországon nem könnyű segítséget találni. Az otthoni ápolás drága, és hónapokat kell várni rá. A szomszéd néni néha átjött segíteni, de ő is idős már.
Egyik nap anyám váratlanul leült mellém.
– Zsófi… Tudom, hogy nehéz velem. De én is félek. Félek attól, hogy egyszer teljesen egyedül maradok.
Először láttam rajta őszinte gyengeséget. Talán most először beszéltünk igazán egymással.
– Én is félek – mondtam halkan.
Aznap este először éreztem úgy, hogy talán mégis lehet valami közös bennünk: a félelem az egyedülléttől.
De vajon elég ez ahhoz, hogy együtt túléljük ezt az időszakot? Vagy csak újabb sebeket szerzünk egymásnak?
Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: Vajon tényleg nincs más út? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni újra bízni abban, aki annyiszor megbántott?