„Anyám nekünk adta a nagymama házát, aztán úgy gondolta, irányíthatja az életünket” – Egy testvérpár harca a szabadságért és a családi békéért

– Péter! Azonnal nyisd ki az ajtót! – hallatszott anyám hangja, ahogy dörömbölt a régi, kopott faajtón. A zár már új volt, keményen kattant, amikor becsuktam mögötte. Naomi a konyhában állt, remegő kézzel szorongatta a bögrét.

– Mit csináljunk? – suttogta. – Ha beengeded, megint csak kiabálni fog.

Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Az elmúlt hónapokban minden nap egyre nehezebb lett. Amikor anyánk nekünk adta a nagymama házát, azt hittem, végre felnőttként élhetünk. De nem így lett. Anyám mindenbe beleszólt: mikor keljünk fel, mit főzzünk, kivel találkozzunk. Ha valami nem tetszett neki, azonnal azzal fenyegetett: „Visszaveszem a házat! Hálátlanok vagytok!”

A nagymama háza egy kis utcában állt Zuglóban. Gyerekkorunkban itt töltöttük a nyarakat: szilvalekvárt főztünk az udvaron, és este a verandán hallgattuk a tücsökciripelést. Amikor nagyi meghalt, anyánk örökölte a házat, de pár év múlva úgy döntött, nekünk adja – „hogy legyen hol kezdenetek az életet”. Akkor még nem tudtuk, hogy ez az ajándék mennyire kétélű lesz.

Az első hetekben minden szép volt. Naomi és én felújítottuk a nappalit, új függönyöket vettünk, és végre úgy rendeztük be a szobákat, ahogy nekünk tetszett. Anyánk eleinte örült, de aztán egyre gyakrabban jött át: először csak tanácsokat adott („Ne oda tedd azt a kanapét, Péter!”), majd parancsokat („Naomi, ne hívj át vendégeket hétköznap!”). Egy idő után már kulcsa is volt – bármikor bejöhetett.

Egyik este épp vacsoráztunk Naomival, amikor anyánk szó nélkül beállított. Megállt az ajtóban, végigmérte az asztalt.

– Mi ez a rendetlenség? És miért van itt ez a fiú? – nézett rám gyanakodva.

– Ő csak egy barátom – mondta Naomi halkan.

– Barát? Ilyen embereket hozol ide? Az én házamba?

A fiú zavartan felállt és elköszönt. Naomi sírva fakadt. Akkor döntöttük el: elég volt. Másnap kicseréltük a zárakat.

Most pedig anyám az ajtó előtt állt, dühösen.

– Hálátlanok vagytok! – kiabálta. – Ezt érdemlem? Nektek adtam mindent!

– Anya, kérlek… – próbáltam nyugodtan beszélni. – Szeretjük ezt a házat, de szükségünk van egy kis magánéletre.

– Magánélet? Az én házamban? – csattant fel. – Ezt soha nem engedem!

Naomi odalépett mellém.

– Anya, ez most már a mi otthonunk. Szeretnénk önállóak lenni.

Anyám arca eltorzult a dühtől.

– Ha így gondoljátok, akkor visszaveszem! Majd meglátjátok!

Napokig nem beszélt velünk. A családban mindenki rólunk pletykált: „Péterék milyen hálátlanok! Szegény Éva néni mennyit szenved miattuk!”

A munkahelyemen is nehezebben ment minden. Folyton azon járt az eszem: vajon tényleg rosszat tettünk? Naomi is egyre csendesebb lett. Egy este leült mellém.

– Péter… félek. Mi lesz, ha tényleg elveszi tőlünk?

– Nem tudja csak úgy visszavenni – próbáltam megnyugtatni. – De ha így folytatja, lehet, hogy el kell költöznünk.

Aznap este anyám újra megjelent. Most nem kiabált. Csendben állt az ajtóban.

– Szeretnék beszélni veletek – mondta halkan.

Beengedtük. Leült az asztalhoz, és könnyes szemmel nézett ránk.

– Tudom, hogy túlzásba vittem… De féltelek titeket. Nem akarom, hogy hibázzatok.

Naomi odament hozzá és átölelte.

– Anya, mindannyian hibázunk néha. De muszáj saját életet élnünk.

Sokáig beszélgettünk aznap este. Nem oldódott meg minden varázsütésre: anyám még mindig gyakran próbált beleszólni az életünkbe. De lassan megtanulta tiszteletben tartani a határainkat.

Azóta is gyakran eszembe jutnak azok a napok. Vajon tényleg hálátlanok voltunk? Vagy csak végre felnőttünk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet elviselni, ha valaki szeretetből irányítani akar?”