„Anyám, mit csinálsz?!” – Egy új szerelem 59 évesen, amikor mindenki ellened fordul

– Anyám, mit csinálsz?! – kiáltotta rám a lányom, Dóra, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorongatva a telefonomat. A képernyőn egy név villogott: Gábor. Nem tudtam eldönteni, hogy felvegyem-e. A szívem hevesen vert, mintha húszéves lennék újra, nem pedig egy 59 éves özvegyasszony, akinek már rég túl kéne lennie az ilyen izgalmakon.

Dóra hangja visszhangzott a fejemben. – Komolyan gondolod, hogy most, ennyi idősen újra randizni fogsz? Mit szólna apu? Mit szólnak majd az unokák?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és a múltam súlya nehezedett rám. Tizenöt éve halt meg a férjem, Laci. Azóta csak a gyerekeknek és az unokáknak éltem. Minden napomat kitöltötte a főzés, a takarítás, a családi ünnepek szervezése. Néha úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék – egy szükséges háttérszereplő a saját életemben.

Aztán egy nap, amikor a könyvtárban dolgoztam – mert persze nyugdíj mellett is muszáj volt valamit csinálnom –, megjelent Gábor. Egy régi osztálytársam volt, akit harminc éve nem láttam. Ő is elvesztette a feleségét, és most visszaköltözött Szegedre. Egy könyvet keresett, de végül engem talált meg.

Az első beszélgetésünk után napokig nem tudtam aludni. Olyan érzések ébredtek bennem, amikről azt hittem, már rég eltemettem őket. Gábor vicces volt, figyelmes és valahogy mindig tudta, mikor kell hallgatni. Elhívott egy kávéra. Először nemet mondtam – mit gondolnának rólam? De aztán rájöttem: mit veszthetek?

Az első randevúnk után úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány. Hazafelé menet a villamoson csak mosolyogtam magamban. De ahogy beléptem a lakásba, Dóra már ott várt rám.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakodva.
– Csak sétáltam egyet – hazudtam.
– Ne hazudj nekem! Láttalak Gáborral a cukrászdában.

Lebuktam. És ezzel elindult egy lavina.

A családomban mindenki másképp reagált. Dóra dühös volt és sértett. Szerinte elárultam apát. A fiam, András csak annyit mondott: „Anya, ha boldog vagy, nekem mindegy.” Az unokáim pedig izgatottan kérdezgették: „Mama, tényleg van barátod?”

A barátnőim közül is sokan furcsán néztek rám. „Ennyi idősen már minek?” – kérdezte Marika. „Nem félsz attól, hogy csak kihasznál?”

De Gábor nem akart semmit tőlem, csak engem magamat. Elvitt kirándulni a Tisza-partra, együtt főztünk lecsót a kertjében, és órákig beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Megint éltem – nem csak léteztem.

Persze nem volt minden idilli. Egyik este Dóra sírva hívott fel:
– Anya, nem tudom elfogadni ezt az egészet! Úgy érzem, mintha apát elárulnád…
– Dóra, én mindig szeretni fogom apátokat – válaszoltam halkan –, de nekem is jogom van boldognak lenni.
– És mi lesz velünk? Mi lesz az ünnepekkel? Hova tartozol majd?

Nem tudtam választ adni. Éjszakákon át forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre magamra is gondolok?

Egy vasárnap Gábor meghívott magához ebédre. Ott ültünk a teraszon, hallgattuk a madarakat és néztük a naplementét.
– Szerinted lehet még újrakezdeni ennyi idősen? – kérdeztem tőle.
– Miért ne lehetne? – mosolygott rám. – Az élet nem ér véget hatvan előtt.

A szavai bátorságot adtak. Másnap leültem Dórával beszélgetni.
– Tudom, hogy nehéz neked – mondtam neki –, de én is ember vagyok. Szeretnék még boldog lenni…
– Félek, hogy elveszítelek – suttogta.
– Nem veszítesz el. Csak mostantól nem csak anya vagyok, hanem Éva is.

A beszélgetésünk után lassan oldódott a feszültség. Dóra még mindig nehezen viseli Gábort, de már nem haragszik annyira. Az unokák megszokták, hogy néha velünk kirándulnak vagy együtt sütünk-főzünk.

Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még úgy, mint én? Hányan félnek attól, hogy újrakezdjék az életüket csak azért, mert mások mit szólnak hozzá?

Néha még mindig bűntudatom van. De amikor Gábor rám mosolyog vagy megfogja a kezemet a parkban sétálva, érzem: élek.

Vajon tényleg önző dolog boldogságot keresni ennyi idősen? Vagy épp ez az igazi bátorság? Ti mit gondoltok erről?