„Anyám mindig azt mondta, legyek önálló – most mégis tőlem várja a megoldást mindenre”

– Zsófi, már megint csöpög a csap az albérletben! Nem tudnád megnézni, vagy szóljál már annak a szerelőnek, akit múltkor ajánlottál! – Anyám hangja élesen hasított bele a reggelembe, miközben a kávémat próbáltam kortyolgatni. A férjem, Gábor csak rám nézett, és egy fáradt mosollyal jelezte: „megint kezdődik”.

Gyerekkoromban anyám, Katalin mindig azt mondta: „Zsófi, egy nőnek nem szabad senkire sem támaszkodnia. Tanulj meg mindent egyedül megoldani!” Emlékszem, amikor apám elhagyott minket, anyám kemény lett, mint a kő. Mindent egyedül csinált: szerelt, főzött, dolgozott két állásban. Én pedig néztem őt, és azt hittem, tényleg ez az élet rendje. Most mégis itt vagyok, harminckét évesen, két gyerekkel és egy férjjel, és anyám minden problémáját nekem kell megoldanom.

– Anya, miért nem hívsz inkább egy vízvezeték-szerelőt? – kérdeztem óvatosan.
– Minek? Te is meg tudod oldani! Vagy Gábor! – vágta rá azonnal.
– Gábor dolgozik, én is dolgozom. Nekünk is van elég bajunk. Nem lehetne, hogy mostantól szakembert hívsz?
– Drága az! – legyintett. – Különben is, te vagy a lányom. Ez természetes.

De tényleg természetes? Amikor tizennyolc lettem, anyám szó szerint kirakott otthonról: „Ideje megtanulnod önállóan élni!” – mondta. Egy kollégiumban kezdtem új életet Szegeden, minden fillért beosztva. Akkoriban azt hittem, anyám csak jót akar. Most viszont úgy érzem, mintha visszafelé fordult volna minden.

Az albérlet, amit anyám örökölt a nagyszüleimtől, mindig is egyfajta biztosíték volt számára. „Majd abból lesz nyugdíjam” – mondogatta. De sosem akart foglalkozni a bérlőkkel vagy a javításokkal. Mindig rám hárította: „Te jobban értesz ezekhez!” – mondta. Pedig én sem értek jobban hozzájuk. Csak már megszoktam, hogy mindent én intézek.

Egyik este Gáborral ültem a kanapén.
– Szerinted igazságos ez? – kérdeztem tőle.
– Nem – felelte csendesen. – De tudod, hogy anyád ilyen. Mindig is azt akarta, hogy te oldd meg helyette a dolgokat.
– De miért? Miért pont én? Miért nem tudja elfogadni, hogy felnőttem?
Gábor csak vállat vont.

A következő héten újabb telefon: „Zsófi, a bérlők panaszkodnak, hogy hideg van! Nézd már meg a kazánt!”

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Judit már többször rám szólt:
– Zsófi, minden rendben otthon?
– Persze – hazudtam.
De nem volt rendben semmi. Úgy éreztem magam, mint egy kötél két végén: egyik oldalon a saját családom, másikon anyám elvárásai.

Egyik este összeszedtem a bátorságom.
– Anya, beszélnünk kell – mondtam neki telefonon.
– Mi történt?
– Nem tudom tovább csinálni ezt. Nem tudom minden problémádat megoldani. Nekem is van életem, családom. Szeretném, ha mostantól szakembereket hívnál az albérlethez kapcsolódó ügyekben.
Csend lett a vonalban.
– Hát… – szólalt meg végül anyám –, akkor minek vagy nekem?
Ez úgy szíven ütött, hogy percekig nem tudtam megszólalni.

Napokig nem beszéltünk. Aztán egyszer csak kaptam tőle egy sms-t: „Hívtam szerelőt. Drága volt.” Ennyi. Se több.

Azóta ritkábban keres. Néha hiányzik is az állandó sürgetés – de közben felszabadító érzés is. A gyerekeim végre azt látják rajtam: lehet nemet mondani akkor is, ha az ember szereti a másikat.

Néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam azt az önállóságot, amit anyám egész életében belém akart nevelni?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt az önállóság és a családi kötelesség között?