Anyám mindent a bátyámra hagyott – Egy örökség, ami szétszakította a családunkat

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, anya! – kiáltottam a nappali közepén, miközben a kezem remegett a frissen kibontott végrendelettől. A bátyám, Gábor, csak némán állt az ablaknál, és nem nézett rám. A szoba tele volt feszültséggel, mintha minden bútor is érezte volna, hogy most valami végérvényesen megváltozott.

Gyerekkorunkban Gáborral mindig együtt voltunk. A panelház negyedik emeletén nőttünk fel Zuglóban, ahol anya egyedül nevelt minket, miután apánk elhagyott minket egy másik nő miatt. Mindig azt mondta: „Nektek csak egymásra számíthattok.” Akkor még hittem neki. De most, amikor a temetés után előkerült az a sárga boríték, minden szava hazugságnak tűnt.

A végrendelet szerint minden – a lakás, a kis balatoni nyaraló, még a nagymama porcelánkészlete is – Gáborra szállt. Nekem csak egy levél jutott. Egy levél, amiben anya azt írta: „Te mindig erősebb voltál, Zsuzsi. Tudom, hogy boldogulsz majd.” Mintha az erőm kárpótolhatna azért, hogy semmit sem kaptam abból, amit együtt építettünk fel.

– Gábor, te tudtad ezt? – kérdeztem halkan.
– Nem… vagyis… anya mondott valamit, de nem gondoltam komolyan – felelte zavartan.

Hazudott. Láttam rajta. Az utóbbi években egyre távolabb kerültünk egymástól. Ő sikeres lett: saját vállalkozása volt, új autóval járt, míg én tanárként dolgoztam egy zuglói általános iskolában. Mindig azt mondta, hogy „majd egyszer segít”, de sosem tette. Most már értem, miért.

A temetés utáni hetekben mindenki próbált vigasztalni. A szomszéd Marika néni süteményt hozott át, a kolléganőim virágot küldtek. De senki sem értette igazán, mit érzek. Nem csak anyámat veszítettem el, hanem az egész múltamat is. Minden közös emlékünket Gábor kapta meg – a régi fényképeket, a karácsonyi díszeket, még azt a kis plüssmacit is, amit anyától kaptam hatévesen.

Egy este felhívtam Gábort.
– Beszélnünk kellene – mondtam neki.
– Most nem érek rá, Zsuzsi. Sok a dolgom – felelte ridegen.
– Legalább a nyaralót hadd lássam még egyszer! – könyörögtem.
– Majd megbeszéljük…

Soha nem beszéltük meg. Egy hét múlva megtudtam, hogy eladta a nyaralót egy budapesti ügyvédnek. A lakásban pedig már új bútorok voltak, amikor legközelebb arra jártam. Mintha soha nem is lettem volna része annak az életnek.

Az éjszakák hosszúak lettek. Folyton azon gondolkodtam: mit rontottam el? Miért nem voltam elég jó? Miért választotta anya Gábort helyettem? A barátaim szerint túl sokat agyalok ezen. De hogyan lehetne ezt elengedni?

Egy nap váratlanul becsöngetett hozzám Gábor.
– Beszélni akarok veled – mondta feszülten.
Leültünk az asztalhoz. Hosszú percekig csak hallgattunk.
– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte végül. – De hidd el, nekem sem könnyű ez.
– Akkor miért nem mondtad el? Miért nem álltál ki mellettem? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Anya azt akarta… én csak tiszteletben tartottam a döntését.
– És te mit akartál? – vágtam vissza dühösen.
Nem válaszolt.

Azóta sem beszélünk igazán. Néha látom őt a városban: siet valahová, telefonál, mintha minden rendben lenne. Én pedig próbálok továbblépni. De minden alkalommal, amikor elmegyek a régi házunk előtt vagy meglátok egy anyát a gyerekeivel a parkban, összeszorul a szívem.

Sokan azt mondják: az idő mindent begyógyít. De vajon tényleg így van? Lehet-e valaha megbocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad bennem ez az üresség?

Néha azon gondolkodom: ha újra kezdhetném, másképp csinálnék-e bármit? Vagy ez mindenképp így alakult volna? Ti mit tennétek a helyemben?