Anyám könnyei mögött rejtőzött titok, ami darabokra szedte a családunkat – Vajon lehet még innen visszaút?

– Anya, mi történt? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonban csak a sírását hallottam. A gyomrom görcsbe rándult. Ritkán hallottam őt így sírni, talán utoljára akkor, amikor nagypapa meghalt.

– Gyere át, Zsuzsi, kérlek… most azonnal – suttogta anyám, és letette a telefont.

A férjem rám nézett, és csak annyit mondott: – Menj, majd én vigyázok a gyerekekre.

Az autóban ülve végig azon gondolkodtam, mi történhetett. A húgom, Kata már ott volt, amikor beléptem a házba. Anyám az ablaknál állt, hátat fordítva nekünk, vállai rázkódtak. Az asztalon egy régi fénykép feküdt, amit sosem láttam azelőtt.

– Anya, kérlek… mi ez az egész? – kérdezte Kata is idegesen.

Anyám lassan megfordult. A szeme vörös volt a sírástól. – Lányok… van valami, amit évtizedek óta titkolok előletek. Nem akartam, hogy így tudjátok meg… de már nem bírom tovább.

A szívem hevesen vert. Kata rám nézett, és láttam rajta ugyanazt a félelmet, amit én is éreztem.

– Mi történt? – suttogtam.

Anyám remegő kézzel felvette a fényképet. Egy fiatal férfi volt rajta, akit egyikünk sem ismert fel. – Ő… ő volt az első szerelmem. És… ő a ti édesapátok.

A világ megállt körülöttem. – Mit beszélsz? Apa… apa ott van a kertben! – kiáltottam fel.

– Igen… de nem ő az igazi apátok. Amikor fiatal voltam, szerelmes lettem ebbe a fiúba, Gáborba. De a szüleim nem engedték meg, hogy vele maradjak. Elvettek tőle… és amikor megtudtam, hogy terhes vagyok veletek… már késő volt visszafordulni. Később találkoztam apátokkal, Lajossal, aki elfogadott bennünket. Soha nem mondtam el neki sem az igazat.

Kata arca elsápadt. – Tehát egész életünkben hazudtál nekünk? És apának is?

Anyám zokogva rogyott le a székre. – Nem akartam bántani senkit! Csak féltem… féltem attól, hogy elveszítelek titeket… vagy hogy Lajos elhagy minket.

Éreztem, ahogy minden eddigi emlékem megremeg alattam. Az összes közös karácsony, a balatoni nyarak… mind-mind más fényt kaptak hirtelen.

– És Gábor? Ő tud rólunk? – kérdeztem halkan.

– Nem… soha nem tudta meg. Elköltözött vidékre, aztán meghalt egy autóbalesetben még mielőtt megszülettetek volna.

Kata felpattant. – És most mit vársz tőlünk? Hogy bocsássunk meg? Hogy úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna?

Anyám csak sírt tovább. Én pedig ott álltam bénultan, nem tudtam mit mondani. Az egész életem egy pillanat alatt darabokra hullott.

Aznap este nem mentem haza. Katával órákig ültünk a régi gyerekszobában, egymás mellett némán. Néha egyikünk sem bírta tovább, és kitört belőlünk a düh vagy a kétségbeesés.

– Emlékszel arra a nyaralásra Siófokon? – kérdezte Kata halkan.

– Persze… amikor apa megtanított úszni minket.

– Most már nem is tudom, ki volt az az ember valójában nekünk.

Másnap reggel apánk jött be hozzánk. Látta rajtunk a feszültséget.

– Mi történt veletek? Anyátok egész éjjel sírt.

Nem tudtuk eldönteni: jogunk van-e elmondani neki az igazat? Vagy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozunk?

A következő hetekben minden megváltozott. Anyámat kerültem, Katával is alig beszéltem. A férjem próbált segíteni, de nem értette igazán, mit érzek: mintha az egész identitásom elveszett volna.

Végül egy vasárnap leültem anyámmal beszélgetni.

– Miért most mondtad el? Miért nem korábban?

– Mert már nem bírtam tovább a hazugságot… és mert szeretlek titeket. Tudnotok kellett az igazat.

Sírva öleltem át őt. Tudtam, hogy hibázott – de azt is tudtam, hogy mindannyian emberek vagyunk. Azóta is keresem magamban a választ: lehet-e megbocsátani egy ekkora hazugságot? Vagy örökre ott marad a repedés a családunkban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?