„Anyám könnyei és az üres hűtő: Hogyan találtam erőt a hitben, amikor minden elveszettnek tűnt”

– Miért pont velünk történik ez, Istenem? – suttogtam magamban, miközben anyám könnyeit hallgattam a sötét konyhában. Az óra éjfél után járt, de az álom messze elkerült. A hűtő ajtaja nyitva állt, benne csak egy üveg víz és egy fél fej káposzta árválkodott. Anyám a konyhaasztalnál ült, fejét a kezébe temette, vállai rázkódtak a sírástól.

– Ne haragudj, Lilla, nem akartalak felébreszteni – törte meg a csendet rekedt hangon. – Csak… nem tudom, hogy fogjuk kihúzni a hónap végéig.

Leültem mellé, és próbáltam erősnek mutatkozni. De belül én is rettegtem. Apám három éve elment egy másik nőhöz, azóta minden nap harc volt. Anyám két műszakban dolgozott a varrodában, én pedig egyetem mellett próbáltam diákmunkát vállalni, de az utóbbi hónapokban alig volt lehetőség. A számlák tornyosultak az asztalon, a villanyóra pirosan villogott: előre fizetős, már csak pár napra elég.

– Majd megoldjuk, anya – mondtam halkan, bár magam sem hittem benne. – Isten nem hagy el minket.

Anyám csak bólintott, de láttam rajta: a hite is megingott. Gyerekkoromban minden vasárnap templomba jártunk, de mióta apám elment, mintha Isten is elfordult volna tőlünk. Mégis, amikor már semmi más nem maradt, csak az ima adott némi reményt.

Másnap reggel korán keltem. A szomszéd néni, Ilonka néni épp a lépcsőházban söprögetett.

– Jól vagytok, Lilla? Olyan sápadtnak tűnsz mostanában – kérdezte aggódva.

– Köszönöm, Ilonka néni, csak sok a tanulás – hazudtam gyorsan.

Pedig legszívesebben azt mondtam volna: „Segítsen! Nem tudom, mit csináljunk!” De valami büszkeség vagy szégyen visszatartott. Magyar ember nem panaszkodik – ezt tanultam otthon.

Aznap az egyetemen is alig tudtam figyelni. A barátnőm, Zsófi próbált felvidítani.

– Gyere el ma este hozzánk vacsorára! Anyu úgyis túl sokat főzött – mondta mosolyogva.

– Köszönöm, de ma inkább otthon maradnék – utasítottam vissza udvariasan. Nem akartam szánalmat.

Este anyám csendben főzött egy kis levest abból a fél fej káposztából. Az asztalnál ülve összekulcsolta a kezét.

– Imádkozzunk együtt – kérte halkan.

Először tiltakozni akartam – minek? –, de aztán láttam a szemében azt a régi fényt. Talán tényleg csak egy csoda segíthet rajtunk.

– Mennyei Atyánk… – kezdte anyám remegő hangon. – Kérlek, adj nekünk erőt és kitartást ebben a nehéz időszakban. Vigyázz ránk… és bocsásd meg a kételyeinket.

Aznap este valami megváltozott bennem. Nem lett több pénzünk, nem telt meg varázsütésre a hűtő. De mintha egy kicsit könnyebb lett volna a lelkem.

A következő napokban minden lehetőséget megragadtam: jelentkeztem takarításra egy közeli irodaházba, elvállaltam Zsófiék szomszédjánál gyerekfelügyeletet. Anyám is talált egy kis pluszmunkát: esténként maszkokat varrt egy helyi civil szervezetnek. Nem volt sok pénz, de legalább nem kellett szégyenszemre kölcsönkérni.

Egy este váratlanul becsöngetett Ilonka néni.

– Lilla drágám, hoztam egy kis levest meg pogácsát. Tudom, hogy most nehéz nektek… ne haragudjatok, hogy beleszólok – mondta zavartan.

Anyám könnyes szemmel vette át a tálat.

– Köszönjük szépen… Maga egy angyal! – mondta meghatottan.

Ilonka néni csak legyintett.

– Egymásra kell vigyáznunk ebben a házban. Régen is így volt.

Aznap este először nevettünk anyámmal hetek óta. A pogácsa íze olyan volt, mint gyerekkoromban nagymamánál.

Aztán jött egy újabb csapás: anyám egyik reggel rosszul lett munka közben. Az orvos szerint ki van merülve; pihenésre lenne szüksége, de ezt nem engedhettük meg magunknak. Mégis hazaküldték pár napra.

Otthon ültem mellette az ágy szélén.

– Ne haragudj rám, Lilla… Ha erősebb lennék… ha többet tudnék adni neked… – suttogta anyám bűntudatosan.

– Anya! Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek! – fakadtam ki sírva. – Mindent megtettél értem! Most én fogok vigyázni rád!

Aznap este újra imádkoztunk. Ezúttal már nem csak kértem Istentől valamit; hálát is adtam azért, amink még megmaradt: egymásért.

A következő hetekben lassan javult a helyzet. Az irodaházban felvettek állandóra takarítani; anyám egészsége is kezdett helyrejönni. Nem lettünk gazdagok, de megtanultuk értékelni az apró örömöket: egy tál meleg levest, egy kedves szomszédot vagy egy közös imát.

Néha még mindig félek a jövőtől. De már tudom: amíg van hitünk és egymásra támaszkodhatunk, nincs olyan mélység, ahonnan ne lehetne felállni.

Vajon hányan élnek még így körülöttünk csendben szenvedve? Miért olyan nehéz segítséget kérni vagy elfogadni? Ti mit tennétek a helyemben?