„Anyám könnyei: Amikor a család elfelejt, mi marad?”

– Ne vidd el, Zsuzsa! Kérlek, ne tedd ezt velem! – hallottam anyám remegő hangját a konyhából, miközben a szobám ajtaján túl fojtottan sírt. Aznap este minden megváltozott. Ott álltam a folyosón, kezemben egy bögre teával, és hallgattam, ahogy anyám könyörög a fiam feleségének, Évának.

– Mama, ez nem döntés kérdése. Nem bírjuk tovább, mindenki dolgozik, te pedig egyedül vagy egész nap. Ott majd gondoskodnak rólad – mondta Éva, hangjában fáradtság és türelmetlenség keveredett.

Anyám, Ilona néni, egész életében erős asszony volt. Egyedül nevelt fel engem és a bátyámat, miután apánk elhagyott minket. Mindig dolgozott: varrónőként hajnalban kelt, este későn ért haza. Soha nem panaszkodott. Most viszont ott ült a konyhaasztalnál, összegörnyedve, kezében az elnyűtt, régi takaróját szorongatva – azt, amit még gyerekkoromban varrt nekem.

– Nem akarok idegenek között meghalni – suttogta.

Éva rám nézett, várva a támogatásomat. A férjem, Gábor is ott állt mögötte, karba tett kézzel. Mindketten úgy gondolták, hogy ez a legjobb megoldás. Én viszont csak álltam ott bénultan.

Az utóbbi hónapokban anyám egyre feledékenyebb lett. Elfelejtette bekapcsolni a gáztűzhelyet, néha nem találta meg a lakáskulcsát. Egyszer majdnem eltévedt a közértben. Éva szerint veszélyes volt egyedül hagyni őt. De én tudtam: anyám nem veszélyes magára – csak magányos.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Hallgattam anyám halk sírását a szomszéd szobából. Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek: ahogy együtt sütöttünk pogácsát karácsony előtt; ahogy betakart esténként, amikor beteg voltam; ahogy mindig azt mondta: „Neked mindent megadok, Zsuzsikám.”

Reggelre döntöttem: nem engedem el őt ilyen könnyen.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Zsuzsa, ez mindannyiunk érdeke. Nem tudjuk ellátni anyádat – válaszolta fáradtan.
– De ő az anyám! Nem tehetjük ezt vele! Nézz rá! Csak társaságra vágyik…
– És ki fogja ezt megadni neki? Te? Neked is dolgoznod kell…

A vita egyre hevesebb lett. Éva közbeszólt:
– Zsuzsa, nekem is van anyám. Tudom, milyen nehéz. De gondolj bele: ha valami történik vele…

Aznap délután elmentem anyámmal sétálni a közeli parkba. Csendben mentünk egymás mellett. A padon ülve megszorította a kezem.

– Tudom, hogy terhet jelentek – mondta halkan. – De én csak azt szeretném, ha még egy kicsit veletek lehetnék…

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Mama, nem vagy te teher! Csak… mindenki annyira elfoglalt…
– Régen én is elfoglalt voltam – mosolygott szomorúan. – De mindig volt időm rád.

Hazafelé menet elhatároztam: keresek valami megoldást. Felhívtam az önkormányzatot, érdeklődtem idősgondozási lehetőségekről. Kiderült: van lehetőség nappali klubra, ahol anyám társaságban lehet napközben, de estére hazajöhet hozzánk.

Otthon újabb vita várt:
– Ez csak halogatás – mondta Gábor.
– Nem! Ez esély arra, hogy ne veszítsük el végleg! – vágtam vissza.

Végül megegyeztünk: kipróbáljuk a klubot.

Az első nap anyám félve ment el. Délután ragyogó arccal jött haza.
– Képzeld, Zsuzsikám! Megtanítottam Marika nénit kötni! És együtt énekeltünk régi slágereket…

Lassan visszatért belé az életkedv. Mi is többet beszélgettünk vele esténként; néha együtt főztünk vagy társasoztunk. Éva is meglágyult: egyszer még süteményt is sütött anyámmal.

De a félelem ott maradt bennem: mi lesz később? Meddig tudjuk így megoldani? És vajon hány idős ember sírja álomba magát minden este Magyarországon?

Most már tudom: nem az idősek otthona maga a gonosz – hanem az, ha elfelejtjük őket szeretni és megbecsülni.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet egyensúlyozni a kötelesség és a szeretet között? Vajon tényleg nincs más út?