Anyám Igazsága: Amikor a Szeretet Nem Elég – Egy Meny Vallomása
– Eszter, kérlek, ne most kezd el! – suttogta a férjem, Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal görcsösen markolva a terítőt. Margit néni, az anyósa, éppen Katának, a sógornőmnek nyújtott át egy újabb borítékot. A boríték sarka alatt átlátszottak a húszezresek.
– Ez csak egy kis segítség, Kata drágám, tudom, mennyi mindent teszel a családért – mondta Margit néni hangosan, hogy mindenki hallja. Kata hálásan mosolygott, de egy pillanatra rám nézett, mintha bocsánatot kérne.
Évek óta néztem végig ugyanezt a jelenetet. Minden ünnepen, minden születésnapon, minden alkalommal. Nekünk Gáborral sosem jutott semmi – csak a vasárnapi húsleves és a rántott hús. Aztán jött a csendes beszélgetés: „Ti úgyis jól elvagytok.”
De nem voltunk jól. Gábor elvesztette az állását tavaly ősszel, én pedig két műszakban dolgoztam egy kisboltban. A lakásunkat alig tudtuk fenntartani. Mégsem mondtam semmit. Mindig azt hittem, majd egyszer észreveszi Margit néni, hogy nekünk is szükségünk lenne egy kis segítségre.
Aznap este azonban valami eltört bennem. Amikor hazaértünk, Gábor leült a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Én csak álltam az előszobában.
– Meddig fogod még ezt tűrni? – kérdeztem halkan.
– Miről beszélsz? – nézett rám fáradtan.
– Arról, hogy anyád soha nem vesz minket emberszámba! Hogy Katának mindent odaad, nekünk meg csak a maradékot! Nem látod?
Gábor sóhajtott. – Eszter, ez mindig is így volt. Nem fog megváltozni.
– De miért? Mi rosszat tettünk? Miért vagyunk kevesebbek?
Nem válaszolt. Csak bámulta a tévét.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Az igazságtalanság fojtogatta a torkomat. Reggel elhatároztam: beszélek Margit nénivel.
A következő vasárnap korábban mentem át hozzájuk. Margit néni épp a konyhában főzte a levest.
– Margit néni, beszélhetnénk? – kérdeztem remegő hangon.
– Persze, Eszterkém – mondta mosolyogva, de már láttam rajta az óvatosságot.
– Szeretném megérteni… miért van az, hogy Katának mindig segít, nekünk pedig soha?
Margit néni letette a fakanalat. – Eszter, te mindig olyan büszke vagy! Soha nem kérsz semmit! Kata legalább elmondja, ha bajban van.
– De mi is bajban vagyunk! Csak… nem akartam panaszkodni. Azt hittem, maga is látja.
Margit néni sóhajtott. – Tudod, Eszterkém, én mindig azt gondoltam, ti erősebbek vagytok. Hogy nincs szükségetek rám.
– De szükségünk lenne! Csak szeretném érezni, hogy számítunk magának…
Margit néni elfordult. – Nem akartam megbántani senkit…
Könnyek szöktek a szemembe. – Minden alkalommal úgy érzem magam, mintha nem lennék elég jó. Mintha csak egy idegen lennék ebben a családban.
Margit néni hosszan hallgatott. – Talán hibáztam… De te is lehetnél nyitottabb felém.
– Próbáltam! De mindig falakba ütközöm.
A beszélgetés után napokig nem szóltunk egymáshoz Gáborral sem. Ő dühös volt rám, amiért „felforgattam” a családot. Margit néni pedig kerülte a szemkontaktust minden vasárnap.
Egy hét múlva azonban váratlanul csengettek nálunk. Margit néni állt az ajtóban egy tálca süteménnyel és egy borítékkal.
– Eszterkém… szeretném jóvátenni – mondta halkan.
A borítékban pénz volt – nem sok, de több mint amit valaha kaptunk tőle. De ami igazán számított: először éreztem azt, hogy meghallgatott.
Azóta sem lett minden tökéletes. A sebek lassan gyógyulnak. Gábor még mindig nehezen beszél az érzéseiről. Kata zavarban van előttem. De legalább már nem érzem magam láthatatlannak.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg érdemes volt-e felkavarni az állóvizet? Vagy jobb lett volna tovább hallgatni? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet változtatni egy család dinamikáján?