„Anyám, én még egyszer szerelmes lettem” – Egy 91 éves magyar férfi megható vallomása az újrakezdésről

– Papa, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte a lányom, Zsuzsa, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kezében remegett a kávéscsésze. A hangja egyszerre volt hitetlenkedő és aggódó.

Néztem őt, ahogy a homlokán ráncok gyűlnek, és tudtam, hogy nehéz ezt elfogadnia. De mit mondhattam volna? 91 éves vagyok, túléltem háborút, rendszerváltást, elvesztettem a feleségemet harminc évvel ezelőtt, és azt hittem, a magány lesz az utolsó társam. Aztán megismertem Margitot.

Margit a szomszéd házba költözött tavaly ősszel. Egyedül jött, bottal járt, de a mosolya olyan volt, mint egy tavaszi reggel. Először csak köszöntünk egymásnak a lépcsőházban. Aztán egy nap elromlott a lift, és együtt vánszorogtunk fel a harmadikra. Ott, a lépcsőfordulóban kezdődött minden.

– Maga is mindig ilyen makacs volt fiatalon? – kérdezte Margit nevetve, amikor lihegve leültünk pihenni.
– Mindig – feleltem. – De most már csak akkor, ha van miért.

Azóta minden nap találkoztunk. Először csak beszélgettünk az időjárásról, aztán már az unokákról, végül pedig arról is, hogy milyen érzés elveszíteni valakit. Margit is özvegy volt. A magány összekötött minket.

A családom eleinte örült, hogy új barátom van. Zsuzsa még süteményt is sütött Margitnak karácsonyra. De amikor bejelentettem, hogy szeretném elvenni Margitot, minden megváltozott.

– Papa, te már nem vagy fiatal! – kiabált rám a fiam, András. – Mi lesz, ha beteg leszel? Ki fog gondoskodni rólad? És ha Margit csak a pénzedért akar hozzád menni?

Ez fájt. Nem azért, mert nem bíztak Margitban – hanem mert úgy éreztem, mintha már nem lennék ura a saját életemnek. Mintha 91 évesen már nem lenne jogom dönteni arról, mi tesz boldoggá.

Margit is megérezte a feszültséget. Egy este sírva jött át hozzám.
– Lajos, én nem akarok bajt okozni a családodban…
– Te vagy az egyetlen örömöm ebben az életben – mondtam neki halkan. – Ha miattam haragszanak rám, hát legyen.

Aztán eljött az esküvő napja. Nem volt nagy lakodalom: csak mi ketten az anyakönyvvezető előtt, Zsuzsa és András kelletlenül ültek a hátsó sorban. Margit hófehér blúzt vett fel és egy halványkék szoknyát. A keze remegett, amikor rám nézett.

– Biztos vagy benne? – suttogta.
– Soha semmiben nem voltam ennyire biztos – feleltem.

Amikor kimondtuk az igent, valami furcsa nyugalom szállt meg. Mintha újra fiatal lennék. Margit könnyei végiggördültek az arcán, én pedig gyengéden megcsókoltam.

A családom lassan kezdte elfogadni Margitot. Az unokáim először furcsállották az egészet – „nagypapa szerelmes lett” –, de aztán látták rajtam a változást. Többet mosolyogtam, újra volt kedvem sétálni menni a parkba vagy sakkozni a téren.

De nem mindenki bocsátott meg könnyen. András hónapokig nem beszélt velem. Egy nap aztán beállított hozzánk.
– Papa… lehet, hogy túl kemény voltam veled – mondta zavartan. – Csak féltelek.
– Tudom fiam – válaszoltam halkan. – De néha az embernek akkor is döntenie kell, ha mások nem értik meg.

Most itt ülök Margittal a régi fotelban, nézem ahogy elszunnyad mellettem. Az ablakon túl tavaszi eső kopogtatja az üveget. Néha még mindig elgondolkodom: vajon helyesen tettem? Vajon tényleg joga van az embernek 91 évesen újrakezdeni?

De amikor Margitra nézek és érzem a kezét az enyémben, tudom: igenis van jogunk hozzá.

Mit gondoltok? Tényleg túl késő lehet valaha is újrakezdeni? Vagy a boldogság kortalan?