„Anyám csak az öcsémet szereti – Hogyan lehet ezt túlélni?”

– Miért nem tudsz olyan lenni, mint a Bence? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, a matekfüzetem fölé görnyedve. A hangja élesen hasított a csendbe, és én éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Bence, az öcsém, éppen akkor lépett be az ajtón, koszos focicipővel, és anyám már rohant is hozzá, hogy letörölje az arcáról a koszt, és megdicsérje: – Ügyes vagy, kisfiam! Hány gólt rúgtál ma?

Én csak néztem őket. Tizenhat éves voltam, és már régen megtanultam, hogy az én eredményeim sosem lesznek elég jók. Hiába hoztam haza kitűnő bizonyítványt, anyám sosem ölelt meg úgy, mint Bencét egy-egy gól után. Apám régen elment – egy másik családhoz költözött, amikor még kicsik voltunk –, így csak hárman maradtunk. Anyám mindig azt mondta: „Nekem ti vagytok mindenem.” De valahogy ez sosem szólt igazán rólam.

A gimnáziumban is éreztem a különbséget. Amikor Bence beteg lett, anyám napokat töltött mellette, ápolta, főzött rá. Amikor én estem ágynak, csak egy bögre teát kaptam az ágy szélére téve, és azt a mondatot: „Nagy lány vagy már.” A barátnőim gyakran kérdezték: „Miért nem beszélsz anyukáddal erről?” De mit mondhattam volna? Hogy félek attól, hogy ha kimondom, mennyire fáj, még kevesebbet fogok érni a szemében?

Az érettségi után felvettek az ELTE-re magyar szakra. Anyám csak annyit mondott: „Legalább nem kell messzire menned.” Bence ekkor már NB II-es csapatban focizott, anyám minden hétvégén ott szurkolt neki. Az én vizsgáimról sosem kérdezett.

Egy este, amikor hazamentem egy nehéz vizsga után, hallottam, ahogy anyám és Bence nevetgélnek a nappaliban. Megálltam az ajtóban. – Anya, te szeretsz engem? – kérdeztem halkan. Anyám rám nézett, mintha nem értené a kérdést. – Persze hogy szeretlek – mondta gyorsan –, de most ne zavard Bencét, pihenni akar.

Aznap este sírtam először igazán mélyen. Úgy éreztem magam, mint egy árva a saját otthonomban.

Az egyetemen próbáltam új életet kezdeni. Barátokat szereztem, szerelmes lettem egy fiúba, Gergőbe. Ő volt az első ember, aki igazán meghallgatott. Egy nap elmeséltem neki mindent: a gyerekkoromat, anyám közönyét, Bence kivételezését. Gergő csak annyit mondott: – Nem te vagy a hibás. Nem te választottad ezt.

De hiába próbáltam távolságot tartani anyámtól, mindig visszahúzott valami. Talán a remény, hogy egyszer majd meglát engem is.

Egy karácsonykor történt a fordulat. Bence bejelentette: profi szerződést kapott egy külföldi csapattól. Anyám sírva borult a nyakába: – Annyira büszke vagyok rád! Én csak álltam ott a sarokban, kezemben egy saját készítésű ajándékkal neki – egy családi fotóalbumot raktam össze emlékekből. Anyám rápillantott az albumra: – Jaj, de szép… majd megnézem később.

Aznap este Gergővel sétáltunk a hóesésben. – Miért nem mondod el neki, mennyire fáj ez neked? – kérdezte. – Mert félek, hogy akkor végleg elveszítem – suttogtam.

Bence elutazott. Anyám magába roskadt; egész nap csak ült a tévé előtt. Próbáltam segíteni neki: főztem, takarítottam, beszélgetni próbáltam vele. De ő csak Bencéről beszélt: „Vajon eszik-e rendesen? Nem fázik-e?”

Egy este nem bírtam tovább. Leültem mellé a kanapéra.
– Anya… én is itt vagyok. Én is a lányod vagyok.
Anyám rám nézett fáradtan.
– Tudom… de te mindig olyan erős voltál. Bence mindig rászorult a figyelmemre.
– És én? Nekem nem volt szükségem rád?
Csend lett. Anyám szemében könnyek jelentek meg.
– Sajnálom… talán rosszul csináltam mindent.

Azóta sem változott sok minden. Anyám továbbra is Bencével foglalkozik legtöbbet – telefonon keresztül is –, de néha rám mosolyog, és megkérdezi: „Hogy vagy?” Talán ez már valami.

De vajon elég lesz-e valaha ez a kevés törődés? Vagy örökre hiányozni fog az anyai szeretet? Ti mit tennétek a helyemben?