„Anyám azt mondta: vagy ő, vagy én” – Egy magyar család széthullása a generációs szakadék miatt

– Vagy ő, vagy én! – csattant fel anyám hangja, ahogy az ebédlőasztalnál állt, remegő kézzel szorítva a kávéscsészét. A porcelán csilingelt, ahogy letette, és a csend, ami utána következett, szinte fojtogató volt. Ott ültem közte és a feleségem között, mint egy gyerek, akit két oldalról húznak – csak éppen már rég nem voltam gyerek. Negyvenévesen mégis úgy éreztem magam, mint amikor először vittek el az óvodába, és nem tudtam eldönteni, kinek a kezét fogjam.

A családi házban három generáció éltünk együtt: anyám, apám, a feleségem – Zsuzsa –, és a két kislányunk, Lili és Anna. Amikor apám meghalt tavaly télen, minden megváltozott. Anyám magára maradt a gyásszal, és egyre inkább beleszólt mindenbe. Zsuzsa türelmes volt eleinte, de ahogy múltak a hónapok, egyre többször csattantak össze. Először csak apróságokon: ki hogyan főzi a levest, ki hova teszi a cipőket. De aztán jöttek a nagyobb dolgok: hogyan neveljük a gyerekeket, mennyi időt töltünk együtt, kié a vasárnapi ebéd joga.

Egyik este Zsuzsa sírva jött be a hálóba. – Nem bírom tovább, Tamás – suttogta. – Vagy elköltözünk, vagy én megyek el. Nem akarom, hogy a lányok ezt lássák. Hogy mindig feszültség legyen.

Másnap reggel anyám várt rám a konyhában. – Fiam, ezt nem hagyhatod. Ez az én házam is. Én felneveltelek, most meg idehozod ezt a nőt, aki mindent felforgat? – A hangja egyszerre volt sértett és könyörgő.

Próbáltam közvetíteni. – Anya, Zsuzsa nem akar rosszat. Csak szeretné, ha mindannyian békében lennénk.

– Béke? – nevetett fel keserűen. – Amióta ő itt van, semmi sincs rendben.

A gyerekek is érezték a feszültséget. Lili egyre többet panaszkodott fejfájásra, Anna pedig esténként hozzám bújt: – Apa, ugye nem fogtok veszekedni?

Egy vasárnap délután robbant a bomba. Anyám szóvá tette Zsuzsának, hogy túl sok sót tett a levesbe. Zsuzsa visszaszólt: – Ha nem ízlik, főzzön maga! Anyám felpattant az asztaltól: – Elég volt! Vagy ő megy innen, vagy én!

Ott ültem némán, miközben mindketten rám néztek. A két legfontosabb nő az életemben – és én nem tudtam választani.

Aznap este kimentem az udvarra. Hideg volt, de nem éreztem semmit. Csak álltam ott, néztem a sötét ablakokat, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudunk szeretetben élni? Miért kell választanom?

A következő napokban anyám bezárkózott a szobájába. Zsuzsa pedig elkezdett lakásokat nézegetni az interneten. A lányok csendesek lettek, mintha ők is érezték volna: valami végleg megváltozott.

Egy este leültem anyám ágya mellé. – Anya, kérlek… Próbáljuk meg együtt. Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem.

– Már elvesztettél – mondta halkan. – Az apád után te voltál mindenem. De most… most úgy érzem, már nincs helyem itt.

Másnap Zsuzsa is leült velem beszélgetni. – Tamás, én szeretlek téged. De ha választani kell köztem és anyád között… akkor inkább elmegyek. Nem akarom tönkretenni a családodat.

Hetekig őrlődtem. Minden nap újabb sebeket ejtett rajtam ez a döntéskényszer. Végül Zsuzsa csomagolt össze először. Elköltöztünk egy albérletbe a város másik végébe. Anyám egyedül maradt a nagy házban.

Azóta is minden nap bűntudattal ébredek. A lányok kérdezik: – Mikor megyünk mamához? De anyám nem akar látni minket.

Néha felhívom őt telefonon. Röviden válaszol, aztán leteszi. A hangjában ott van minden kimondatlan fájdalom.

Most itt ülök az új lakásban, nézem a gyerekeimet játszani a szőnyegen, és azon gondolkodom: vajon lehet-e még valaha egység? Vissza lehet-e fordítani azt, ami eltört? Vagy örökre elvesztettem az anyámat?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben?