„Anyám átkoz engem, mert nem segítek a beteg öcsémmel – de meddig tűrjem még?”

„Te hálátlan, önző lány! Remélem, egyszer te is megtapasztalod, milyen az, amikor senki sem segít!” – üvöltötte anyám a telefonba, miközben a vonal másik végén álltam, remegő kézzel, könnyekkel küszködve. A konyhaasztalnál ültem, a bőröndöm már összepakolva mellettem, és csak arra vártam, hogy végre eljöjjön az éjfél, amikor elindulhatok a vasútállomásra. Aznap este minden megváltozott bennem.

Az egész gyerekkoromat végigkísérte az öcsém betegsége. Gergő születése után derült ki, hogy súlyos epilepsziája van. Anyám, Katalin, egyedül nevelt minket, apám már rég elhagyott minket egy másik nő miatt. A családunkban minden Gergő körül forgott: gyógyszerek, orvosok, rohamok, kórházi éjszakák. Én voltam a „nagy”, akinek mindig segítenie kellett. Ha nem vittem ki a szemetet vagy nem főztem vacsorát, anyám máris rám förmedt: „Bezzeg ha Gergő lenne egészséges, ő biztos segítene!”

A gimnáziumban próbáltam kitörni ebből a szerepből. Szerettem volna színjátszó körbe járni, de anyám szerint „az csak időpocsékolás”. Amikor egyszer hazahoztam egy négyest matekból, azt mondta: „Nem csoda, hogy ilyen vagy, hiszen csak magaddal törődsz!” Egyre többször éreztem azt, hogy nem vagyok elég jó – sem lánynak, sem nővérnek.

Aztán jött az érettségi. Titokban jelentkeztem egy budapesti egyetemre. Amikor felvettek, először boldog voltam – de aztán rájöttem: hogyan mondjam el anyámnak? Egyik este vacsora közben kiböktem: „Felvettek az ELTE-re.” Anyám letette a kanalat. „És ki fogja gondozni Gergőt? Én? Egyedül? Hát te tényleg ennyire önző vagy?”

Aznap este először ütött meg. Nem erősen – inkább csak egy pofon volt –, de annál jobban fájt. Azt mondta: „Ha elmész innen, soha többé ne gyere vissza!” Akkor döntöttem el: elmegyek.

Az első hetek Budapesten felszabadítóak voltak. Egy kollégiumi szobában laktam két másik lánnyal – Zsuzsi és Réka lettek az első barátaim. De anyám nem hagyott békén. Először hívogatott, majd amikor nem vettem fel, sms-eket írt: „Remélem, egyszer rád is rátalál egy ilyen betegség!” vagy „Te nem vagy a lányom!” Egy idő után letiltottam a számát – de mindig talált új módot, hogy elérjen.

Egyik este Zsuzsi meglátta az egyik üzenetet. „Ez borzalmas! Nem gondolod, hogy beszélni kéne valakivel erről?” – kérdezte aggódva. De én csak vállat vontam: „Ez nálunk így megy.”

A karácsony közeledtével egyre rosszabb lett minden. Anyám azt írta: „Ha nem jössz haza az ünnepekre, soha többé ne keresd a családodat!” Gergő is írt – ő csak annyit: „Hiányzol.” Az ő üzenete összetörte a szívemet. De tudtam: ha visszamegyek, újra ugyanaz lesz minden.

Egyik este Réka anyukája felhívott minket vacsorára. Ott ültem egy meleg családi asztalnál, ahol mindenki nevetett és mesélt. Akkor jöttem rá igazán: lehetne másképp is élni. Lehetne olyan családom, ahol nem kell félnem attól, hogy bármelyik pillanatban rám tör valaki a múltamból.

Tavasszal anyám már fenyegető leveleket is küldött: „Ha nem jössz haza segíteni Gergőnek, feljelentelek a gyámhatóságnál!” Elmentem egy pszichológushoz az egyetemen. Ő mondta ki először: „Ez érzelmi zsarolás.” Addig sosem gondoltam volna, hogy amit velem csinálnak otthon, az nem normális.

A vizsgaidőszak alatt Gergő kórházba került egy súlyos roham miatt. Anyám újra hívogatott – most már sírva könyörgött: „Kérlek, gyere haza! Nem bírom egyedül!” De én nem mentem. Először éreztem azt, hogy jogom van a saját életemhez.

A nyár elején hazautaztam Gergőhöz – titokban találkoztunk a parkban. Ő csak annyit mondott: „Sajnálom, hogy miattam szenvedsz.” Megöleltem és sírtunk mindketten.

Most itt ülök Budapesten egy albérletben és nézem az üres telefonomat. Anyám már hetek óta nem írt – talán végleg feladta? Vagy csak újabb módot keres arra, hogy bűntudatot keltsen bennem?

Néha azon gondolkodom: tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak végre megpróbálom élni a saját életemet? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet valaha is igazi békét találni egy ilyen családban?