Anyám árnyékában: Hogyan tanultam meg nemet mondani annak, akit a legjobban szerettem

– Miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdeztem, miközben anyám már a cipőjét húzta le az előszobában. A hangom remegett, de próbáltam nyugodtnak tűnni.

– Kislányom, hát nem mindegy? Úgyis mindig örülsz nekem – felelte, és már ment is be a nappaliba, mintha még mindig az ő lakása lenne.

Ott ült Gábor, a férjem, aki csak egy pillantást vetett rám, aztán visszafordult a laptopjához. Az arca szinte kifejezéstelen volt, de én tudtam, mit jelent ez: újabb este, amikor anyám jelenléte mindent elront.

Gyerekkoromban anyám volt az egyetlen biztos pont. Apám korán meghalt, és mi ketten maradtunk egymásnak. Mindig azt mondta: „Mi ketten mindent túlélünk.” És tényleg így volt. Ő tanított meg biciklizni, ő segített a matek háziban, ő mondta meg, kivel barátkozzak – vagy inkább kivel ne. Akkoriban ez természetesnek tűnt. Csak később jöttem rá, mennyire beleszólt mindenbe.

A gimiben is ő választotta ki a barátnőimet. „Az a Zsófi túl hangos, az a Dóri túl visszahúzódó” – mondta mindig. Én pedig hallgattam rá. Egyetemre is oda mentem, ahová ő javasolta: „A Pázmányon jó lesz neked, ott rendes emberek vannak.”

Aztán jött Gábor. Ő volt az első férfi az életemben, akitől nem kértem engedélyt anyámtól. Mégis, amikor bemutattam őt neki, anyám csak annyit mondott: „Jó fiú, de kicsit túl csendes.” Akkor még nevettem ezen. Ma már tudom: ez volt az első repedés.

Az esküvőnk után anyám szinte minden nap felhívott. Ha nem vettem fel, üzenetet írt: „Minden rendben? Nem vagy beteg?” Eleinte jól esett a törődése. De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, mintha valami láthatatlan pórázon tartana.

Egy este Gábor leült mellém a kanapéra.
– Sára, beszélnünk kell. Nem érzem magam itthon ebben a lakásban…
– Miért mondod ezt? – kérdeztem ijedten.
– Mert mindig úgy érzem, mintha hárman lennénk. Anyád mindenbe beleszól. Még abba is, mit főzzünk vacsorára.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

A következő hetekben próbáltam távolságot tartani anyámtól. Nem hívtam vissza rögtön, ha keresett. Nem mentem át hozzá minden hétvégén. De ő ezt nem hagyta szó nélkül.

– Mi van veled mostanában? – kérdezte egy vasárnap délután.
– Semmi baj nincs velem – feleltem halkan.
– Dehogy nincs! Gábor beszélt rád? Ugye nem akar elszakítani tőlem?

A hangja egyszerre volt sértett és vádló. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

– Anya, én felnőtt vagyok. Szeretlek, de szükségem van saját életemre is.
– Hát persze… Most már nem kellek neked – mondta könnyes szemmel.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem magam, mint egy áruló.

Otthon Gábor várt rám.
– Hogy ment? – kérdezte óvatosan.
– Rosszul… Azt hiszi, el akarom hagyni.
– Sára… Ha nem húzol határt, elveszítesz engem is.

Ez volt az a pillanat, amikor először igazán féltem attól, hogy mindent elveszíthetek: anyámat is, Gábort is – és talán önmagamat is.

Elkezdtem terápiára járni. Az első alkalommal csak ültem ott és sírtam. A pszichológusom – Katalin – azt mondta: „Sára, önálló ember vagy. Jogod van határokat húzni.”

De hogyan húzzak határt annak az embernek, aki mindent adott nekem?

Hónapok teltek el. Anyám egyre ritkábban keresett – vagy csak én vettem fel ritkábban a telefont? Gáborral újra közelebb kerültünk egymáshoz. De minden egyes alkalommal, amikor anyám hívott vagy üzent, összeszorult a szívem.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk. Gábor épp dolgozott még otthonról.
– Sára! Muszáj beszélnünk! – mondta anyám már az ajtóban.
Leültünk a konyhában.
– Tudod te egyáltalán, mennyit aggódom érted? – kérdezte remegő hangon.
– Tudom… De nekem most már más dolgok is fontosak az életemben.
– És én? Én már nem vagyok fontos?
– Dehogynem! Csak… másképp.

Hosszú csend lett köztünk. Anyám végül felállt.
– Akkor most hazamegyek. Ha majd újra szükséged lesz rám… tudod hol találsz.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és végtelen szomorúságot.

Azóta ritkábban beszélünk. Néha hiányzik a régi közelségünk – de tudom: ha nem tanulok meg önállóan élni, sosem lesz saját életem.

Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nemet mondunk neki? Ti mit tennétek a helyemben?