Anyám árnyékában – Amikor az élet újraírja a családi szerepeket

– Már megint nem kapcsoltad le a villanyt a fürdőben, Zsuzsi! – harsant anyám hangja a folyosóról, miközben én éppen próbáltam elbújni a konyhában egy csésze kávé mögé. A hangja éles volt, mint mindig, amikor valami nem úgy történt, ahogy ő szerette volna. Mióta beköltözött hozzám, minden napom egy véget nem érő vizsga: megfelelek-e neki, elég jó vagyok-e, jól csinálom-e?

Néha úgy érzem, mintha visszacsöppentem volna a gyerekkoromba, csak most már nincs hová menekülni. A lakásom – ami eddig a békém szigete volt – most tele van anyám múltjával: a porcelánmadarai ott sorakoznak a polcon, a régi hímzett terítője elfedi az asztalt, és minden reggel ugyanazt a teát főzi, amit gyerekkoromban is. Csak most már én veszem meg hozzá a filtert.

– Anya, kérlek, ne szólj rám minden apróságért! – fakadtam ki egyik este, amikor már harmadszor szólt be a mosogatás miatt. – Próbálok mindent megtenni érted, de néha úgy érzem, megfulladok.

Anyám arca megkeményedett. – Tudom, hogy terhet jelentek neked. Nem kell mondanod. Ha zavarok, szólj, és keresek magamnak valami otthont.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hát tényleg ezt akarom? Hogy anyám otthontalannak érezze magát? Hiszen egész életemben ő volt az, aki mindent megtett értem. Most rajtam a sor.

De nem ilyen egyszerű. Anyám mindig is erős asszony volt: egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Évát. Apánk korán meghalt egy autóbalesetben, és anyám sosem ment újra férjhez. Mindig azt mondta: „Nekem ti vagytok a családom.” Most viszont mintha minden szeretete elvárássá változott volna.

A húgom vidéken él, három gyerekkel. Ő csak ritkán tud feljönni Pestre, így minden rám maradt. Néha irigylem Évát: neki legalább van kifogása. Én viszont egyedülálló vagyok, nincs gyerekem – „neked könnyebb”, mondja mindig anyám.

Egyik este, amikor már minden csendes volt, leültem az ágyam szélére és hallgattam anyám halk szuszogását a másik szobából. Eszembe jutottak azok az esték, amikor gyerekként féltem a sötétben, és anyám bejött hozzám, megsimogatta a hajam és azt mondta: „Ne félj, itt vagyok.” Most én vagyok az, aki vigyáz rá – de közben félek attól, hogy elveszítem önmagam.

A hétvégén Éva is feljött. Anyánk örült neki, de rögtön elkezdte sorolni neki is a panaszait: „Zsuzsi nem úgy főzi a levest, mint te… Zsuzsi túl sok sót tesz bele… Zsuzsi nem szereti a régi dolgokat…” Éva rám nézett együttérzően.

– Anya mindig ilyen volt – mondta később halkan a konyhában. – De most már fáradtabb. Próbálj türelmes lenni vele.

– Könnyű ezt mondani onnan vidékről – válaszoltam keserűen. – Te legalább ki tudsz kapcsolni ebből az egészből.

Éva elhallgatott. Tudta, hogy igazam van.

Aztán jött az este, amikor anyám elesett a fürdőszobában. Hallottam a puffanást és a halk jajgatást. Rohanva mentem be hozzá.

– Jól vagy? – kérdeztem rémülten.

– Csak megcsúsztam… – suttogta könnyes szemmel. – Már semmire sem vagyok jó.

Átöleltem őt. Akkor értettem meg igazán: anyám nem csak engem fojtogat az elvárásaival – ő maga is retteg attól, hogy haszontalanná vált.

Azóta próbálok türelmesebb lenni vele. De néha még mindig nehéz. Amikor este leülök egy pohár borral és hallgatom a régi rádióját zúgni a szomszéd szobában, azon gondolkodom: vajon meddig bírom még? Meddig lehet valaki egyszerre jó gyerek és önálló felnőtt? És vajon hol van az én életem ebben az egészben?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt anyám igényei és a saját szabadságom között?