„Anyám a testvéremnek adja a lakást – de én is az unokája vagyok!” – Egy családi örökség, ami mindent felforgatott
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed velem, anya! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Anyám, Ilona, csak némán nézett rám, szeme sarkában egy könnycsepp csillogott. A nővérem, Ágnes, a sarokban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha én lennék a hibás mindenért.
A levegő szinte vibrált közöttünk. A családi házunkban, ahol annyi boldog gyerekkori emlék kötött össze minket, most csak feszültség és kimondatlan vádak lebegtek. A vita tárgya: anyám úgy döntött, hogy a nővérem lányának, Annának adja a lakást, amint befejezi az egyetemet. Engem pedig kihagyott az egészből.
– Nem érted, Zsófi? Anna most külföldön tanul, de vissza akar jönni. Segítenem kell neki – mondta anyám halkan.
– És én? Én nem vagyok az unokád? Nekem nem akarsz segíteni? – kérdeztem elcsukló hangon.
Ágnes közbeszólt: – Zsófi, te már régóta itt élsz Budapesten, van munkád, albérleted. Anna viszont elveszett lesz majd itthon. Anyu csak jót akar.
De én nem tudtam lenyelni ezt a magyarázatot. Hiszen én is mennyi mindent áldoztam fel! Amikor apu meghalt, én voltam az, aki minden hétvégén hazajött segíteni anyának. Én vittem orvoshoz, én intéztem a papírokat. Anna akkor még csak gimnazista volt.
Azóta is gyakran érzem úgy, hogy csak árnyéka vagyok annak a családnak, amelyikben felnőttem. Mintha mindig is Ágnes lett volna az elsőszülött kedvence, Anna pedig a tökéletes unoka. Én meg… csak valaki a háttérben.
– Anya, legalább beszélhettél volna velem erről – mondtam halkan.
Anyám lesütötte a szemét. – Nem akartam bántani téged. De Anna olyan nehéz helyzetben van…
– És én? Nekem könnyű volt? – szinte kiabáltam már.
Ágnes közelebb lépett hozzám: – Zsófi, ne csinálj ebből ekkora ügyet! Mindig te vagy a mártír. Anyu döntése ez.
A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt gyerekkoromban is? Hogy túl érzékeny vagyok. Hogy túl sokat várok el. De most tényleg túl sok lenne azt kérni, hogy egyenlően bánjanak velünk?
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolataim csak kavarogtak: vajon tényleg önző vagyok? Vagy jogosan érzem magam kirekesztve?
Másnap reggel anyám hívott telefonon.
– Zsófi… tudom, hogy fáj neked ez az egész. De kérlek, próbáld megérteni Annát is. Olyan magányos ott kint Németországban…
– Anya, én is magányos voltam itt Budapesten, amikor egyedül kezdtem mindent – válaszoltam csendesen.
A vonal másik végén csak sóhajtást hallottam.
A következő hetekben egyre ritkábban beszéltünk. A családi csoportban is csak Ágnes és anyám írtak egymásnak. Én mintha láthatatlanná váltam volna.
Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzám Anna. Hazajött pár napra az egyetemről.
– Szia Zsófi! – mosolygott rám bizonytalanul. – Beszélhetnénk?
Leültünk a kanapéra. Anna zavartan babrálta a haját.
– Tudom, hogy haragszol rám…
– Nem rád haragszom – vágtam közbe gyorsan. – Csak… igazságtalannak érzem ezt az egészet.
Anna bólintott.
– Hidd el, nekem sem könnyű ez. Sosem kértem anyától semmit… De most félek hazajönni. Ott kint minden idegen. És amikor megtudtam, hogy nagyi nekem akarja adni a lakást… egyszerre örültem és bűntudatom lett.
Hosszú csend ült ránk.
– Szeretném, ha nem haragudnál rám – mondta halkan Anna.
– Nem rád haragszom – ismételtem meg. – Csak szeretném érezni, hogy én is fontos vagyok ebben a családban.
Anna megölelt. Éreztem, ahogy a könnyei végiggördülnek az arcomon.
Azóta sem változott sok minden. Anyám tartja magát a döntéséhez. Ágnes továbbra is engem hibáztat mindenért. És én… próbálom elfogadni ezt az új rendet.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg csak ennyit érek ebben a családban? Vagy van még esély arra, hogy egyszer engem is igazán értékeljenek?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen igazságtalanságot?