„Anyám a bíróságon ellenem: Egy család széthullásának igaz története”
– Zsuzsanna, te tényleg ezt akarod? – Anyám hangja élesebben hasított át a tárgyalóterem csendjén, mint bármilyen bírói kalapács. Ott ült velem szemben, szürke kosztümben, összeszorított szájjal, mintha minden érzelem kiégett volna belőle. A bírónő türelmetlenül dobolt az ujjával az asztalon, de én csak anyám szemébe néztem. Vajon látja-e bennem még azt a kislányt, aki egykor sírva bújt hozzá, amikor félt a vihartól?
A nagymamám halála után minden megváltozott. Addig is voltak feszültségek köztünk – anyám mindig dolgozott, sosem volt ideje rám vagy a saját édesanyjára. A nagyi volt az, aki felnevelt, aki minden reggel kakaót főzött nekem, és akivel együtt néztük a régi magyar filmeket. Amikor meghalt, úgy éreztem, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot.
A temetésen anyám alig sírt. Hideg volt és távolságtartó, mintha csak egy ismerős temetésén lenne. Aztán jött az örökség kérdése. A nagyi háza – az egyetlen hely, ahol valaha otthon éreztem magam – hirtelen pénzzé vált. Anyám azt mondta, el kell adni, mert szüksége van a pénzre. Én viszont ott akartam maradni, megőrizni mindazt, ami még megmaradt a múltból.
– Zsuzsi, nem értheted meg – mondta egyszer fáradtan. – Nekem is nehéz. De most más idők járnak.
– Neked mindig minden nehéz volt! – csattantam fel. – De legalább nekem hadd legyen könnyebb!
Ettől kezdve már nem beszéltünk egymással. Az ügyvédek intézték helyettünk a szavakat. A levelek ridegek voltak és hivatalosak. Egyik nap kaptam egy idézést: anyám beperelt, hogy kényszerítsen az örökség eladására.
A tárgyalóteremben ülve visszagondoltam azokra az estékre, amikor anyám későn ért haza a munkából, és én már aludtam. Vagy csak tetettem az alvást, mert féltem tőle kérdezni: „Szeretsz engem?” Soha nem mondta ki. A nagyi mondta helyette.
A per alatt minden mocskos részlet napvilágra került: ki mennyit adott bele a házba, ki mit vitt el onnan titokban. Az unokatestvéreim is beszálltak – ők is részt akartak az örökségből. A családi ebédekből vádaskodás lett, a közös karácsonyokból ügyvédi levelezés.
Egyik este felhívott az öcsém, Gergő.
– Zsuzsi, nem lehetne ezt békében elintézni? – kérdezte halkan.
– Próbáltam – suttogtam vissza könnyeimmel küszködve –, de anya nem hallgat rám.
– Ő azt mondja, te vagy makacs.
– Mindketten azok vagyunk – nevettem fel keserűen.
A bíróságon végül döntés született: el kell adni a házat, és elosztani a pénzt. Amikor ezt kimondták, anyám rám sem nézett. Csak felállt és kiment. Én ott maradtam egyedül a padon, kezemben egy kulccsal – a ház kulcsával –, ami már semmit sem jelentett.
Azóta sem beszéltünk. Néha látom őt a városban: siet valahová, arca komorabb, mint valaha. Én pedig minden este megnézem a nagyi régi fényképeit, és azon gondolkodom: hol rontottuk el? Miért fontosabb ma a pénz és a büszkeség minden másnál? Vajon tényleg ennyit ér egy család?
Talán sosem tudom meg a választ. De azt igen: soha nem akartam ellenség lenni annak az asszonynak, akitől az életem kaptam.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet még bocsátani ennyi fájdalom után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?