„Anyaként a fiamat kértem meg, hogy költözzön el – most mindenki elítél. Mit tennétek a helyemben?”

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – ordította Gergő, miközben az ajtófélfát markolta. A hangja visszhangzott a szűk előszobában, ahol a cipők összevissza hevertek, mintha ők is menekülni akarnának ebből a feszültséggel teli házból.

Ott álltam vele szemben, remegő kézzel, a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A hátam mögött Zsófi, a menyem, csendben sírt. A könnyei hangtalanul csorogtak végig az arcán, és én éreztem, ahogy minden egyes csepp egy újabb repedést üt a családunk falán.

– Gergő, kérlek… – próbáltam halkan, de határozottan beszélni. – Nem maradhatsz tovább itt. Szüksége van egy kis nyugalomra. Mindannyiunknak.

Gergő tekintete villámokat szórt. – Te inkább hiszel neki, mint nekem? A saját fiadnak?

Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, és próbáltam visszafojtani a sírást. Az elmúlt hónapokban minden este imádkoztam egy kis békéért. De Gergő egyre többször jött haza dühösen, kiabált Zsófival, néha még hozzám is odaszólt. Azt mondta, mindenki ellene van. Zsófi egyre többször zárkózott be a szobába, és amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: „Semmi baj, mama.”

Aztán egy este Zsófi zokogva jött hozzám. Elmondta, hogy Gergő már nem csak szavakkal bántja. Akkor döntöttem el: nem nézhetem tovább tétlenül. Az én fiam vagy sem, nem engedhetem meg, hogy valaki bántsa azt az embert, akit szeret.

Aznap este hívtam le Gergőt a konyhába.

– Fiam, beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon.

– Már megint? – legyintett lekezelően.

– Nem maradhatsz tovább itt. Szükségünk van egy kis távolságra. Zsófi…

– Zsófi! Mindig csak Zsófi! – vágott közbe dühösen.

– Elég volt! – kiáltottam rá először életemben. Meglepődtem magamon is. – Nem engedhetem meg, hogy így bánj vele. Vagy változtatsz, vagy menned kell.

A következő napokban Gergő összepakolt. Nem szólt hozzám. A testvérei is haragudtak rám. „Hogy tehetted ezt? Egy anya sosem fordulhat a fia ellen!” – mondta Laci bátyám is telefonon.

De én csak ültem esténként az üres nappaliban, és hallgattam Zsófi halk lélegzetét a másik szobából. Tudtam, hogy most biztonságban van. De vajon jól döntöttem?

A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttem: „Az az asszony kidobta a saját fiát.” A templomban is éreztem a tekinteteket a hátamon.

Egyik este Zsófi odajött hozzám.

– Mama… köszönöm – suttogta.

Megöleltem őt, de közben Gergő arcát láttam magam előtt: dühös volt és megtört egyszerre.

Aztán egy nap csöngettek. Gergő állt az ajtóban. Soványabb volt, mint valaha.

– Csak beszélni szeretnék – mondta halkan.

Leültünk a konyhában. Sokáig csak néztük egymást.

– Haragszol rám? – kérdeztem végül.

– Nem tudom… Talán igen… De azt hiszem, megértem – felelte rekedten.

– Szeretlek, fiam – mondtam könnyek között.

– Én is szeretlek… csak… elveszítettem magam – suttogta.

Azóta próbálunk újra kapcsolatot teremteni. Nem könnyű. A testvérei még mindig neheztelnek rám. Sokan azt mondják: „Egy anya mindig a fia mellett áll.” De én azt gondolom: egy anya ott áll, ahol az igazság van.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon helyesen döntöttem? Lehet-e egyszerre szeretni és mégis nemet mondani annak, akit a világon a legjobban szeretsz?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy örökre elveszítettem a fiamat?