„Anya, ugye nem baj, ha pár hétre hazaköltözöm?” – Amikor a lányom menekül a saját életéből

– Anya, ugye nem baj, ha pár hétre hazaköltözöm? – Paulina hangja remegett a telefonban, mintha minden erejét összeszedte volna, hogy kimondja ezt a mondatot. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. A reggeli napfény szűrődött be a függönyön, de a szívemben sötét árnyék suhant át.

– Persze, kicsim, gyere csak. Mindig van helyed itthon – válaszoltam gyorsan, de közben már tudtam: valami nagyon nincs rendben. Paulina sosem kérne ilyet csak úgy. Az utóbbi években ritkán beszéltünk hosszabban, mióta elköltözött Budapestre, és férjhez ment Gergőhöz. Azóta inkább csak ünnepekkor láttam, vagy amikor valami baj volt.

Letettem a telefont, és próbáltam visszaemlékezni az utolsó beszélgetésünkre. Akkor is fáradtnak tűnt, de azt mondta, minden rendben. Most viszont a hangja mögött ott bujkált valami: félelem? Kétségbeesés? Vagy talán harag?

Aznap este alig aludtam. A gondolataim körbe-körbe jártak: vajon Gergővel van baj? Vagy a munkahelyén történt valami? Vagy talán velem van baja? Aztán eszembe jutott az anyós – az a bizonyos „swatka”, ahogy Paulina nevezte tréfásan Gergő anyját –, aki mindig mindent jobban tudott, és sosem hagyta szó nélkül Paulina döntéseit.

Hétfőn reggel korán keltem, hogy kitakarítsam a régi szobáját. Minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta: a polcon még ott sorakoztak a gyerekkori könyvei, az asztalon egy régi fénykép rólam és róla, amikor még kicsi volt. Megsimogattam a kép szélét, és halkan sóhajtottam.

Délelőtt megérkezett. Fáradt volt, karikás szemekkel, két nagy bőrönddel állt az ajtóban. Megöleltem, de éreztem, hogy merev marad. Nem sírt, de a szeme vörös volt.

– Mi történt, kicsim? – kérdeztem óvatosan.

– Semmi különös – felelte gyorsan. – Csak… most jobb lesz itt egy kicsit.

Nem faggattam tovább. Tudtam, hogy úgyis csak akkor mondja el, ha készen áll rá. De egész nap figyeltem: ahogy csendben ül a kanapén, ahogy bámulja a tévét anélkül, hogy igazán nézné, ahogy este hosszan zuhanyozik.

A harmadik napon végül kibukott belőle:

– Anya… nem bírom tovább Gergő anyját. Mindig ott van nálunk. Most is ott lesz hetekig! Mindenbe beleszól: hogy főzök, hogyan öltözöm, még abba is, mikor takarítok! Gergő meg csak legyint rá… Mintha én nem is lennék fontos.

Leültem mellé. Láttam rajta: ez több egyszerű bosszúságnál. Ez már fájdalom.

– Próbáltál beszélni Gergővel erről?

– Próbáltam! De azt mondja, „anya ilyen”, fogadjam el. De én nem akarok így élni! Nem akarok mindig alkalmazkodni! – Paulina hangja elcsuklott.

Megfogtam a kezét.

– Tudod, amikor apáddal összeházasodtunk, az ő anyja is folyton nálunk lógott. Évekig tűrtem… Aztán egyszer csak kiálltam magamért. Nem volt könnyű – néha még most is fáj rá gondolni –, de muszáj volt. Különben sosem lett volna saját életem.

Paulina rám nézett. A szemében egyszerre volt remény és félelem.

– És mi lett utána?

– Apád először haragudott rám. De végül megértette. És anyósom is elfogadta… idővel.

Csend lett köztünk. Éreztem, hogy Paulina gondolkodik.

Az elkövetkező napokban próbáltam segíteni neki visszatalálni önmagához. Elmentünk sétálni a Tisza-partra, főztünk együtt gulyást – ahogy régen –, és esténként hosszú beszélgetéseket folytattunk arról, mit jelent nőnek lenni ebben az országban: hogyan kell egyszerre megfelelni mindenkinek és mégis önmagunknak maradni.

Egy este Paulina váratlanul megszólalt:

– Anya… félek visszamenni. Félek attól, hogy ha kiállok magamért, elveszítem Gergőt. De attól is félek, hogy ha nem teszem meg, elveszítem magamat.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak átöleltem.

– Néha választanunk kell – mondtam halkan –, de sose feledd: te vagy az első saját magad számára.

A következő héten Gergő felhívta Paulinát. Hallottam a hangját a szobából kiszűrődni:

– Mikor jössz haza? Anyám már kérdezi… –

Paulina hangja határozottabb volt, mint valaha:

– Akkor megyek vissza, ha beszélhetünk arról, hogyan tovább. Nem akarok így élni tovább!

A beszélgetés után csendben leült mellém.

– Lehet, hogy most minden megváltozik – mondta halkan.

Ránéztem: végre láttam benne azt az erőt és önbizalmat, amit mindig is szerettem volna neki adni.

Most itt ülök az ablakban és nézem Paulinát, ahogy pakolgatja a bőröndjét. Nem tudom, mi lesz ezután – de azt igen: most már tudja, hogy mindig van választása.

Vajon hány nő él még ma is úgy Magyarországon, hogy mások elvárásai szerint alakítja az életét? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre ki merünk állni magunkért?