„Anya, mostantól te neveled a fiamat!” – Egy nagymama szívszorító dilemmája

– Anya, nem bírom tovább. – A hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült velem szemben. Zsófi, a lányom, akit mindig is erősnek hittem, most összetört. Az unokám, Marci, épp a nappaliban játszott a kisautóival, mit sem sejtve arról, hogy az élete egyetlen mondattal gyökeresen megváltozhat.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem halkan, de már éreztem, hogy valami végzetes közeleg.

– Arra kérlek… – Zsófi szeme könnybe lábadt – …hogy vedd magadhoz Marcit. Hosszú távra. Talán örökre.

A szívem kihagyott egy ütemet. A kanál megállt a kezemben, a leves kihűlt előttem. Az agyam tiltakozott, de az anyai ösztönöm máris dolgozni kezdett: hogyan tudnám megvédeni ezt a kisfiút? De mi lesz velem? Mi lesz Zsófival?

– Zsófi, ezt nem gondolhatod komolyan! – tört ki belőlem. – Te vagy az anyja! Mi történt?

– Nem bírom tovább, anya! – zokogta. – A munka, az albérlet, az apja lelépett… minden rám szakadt. Már azt sem tudom, ki vagyok. Félek, hogy tönkreteszem Marcit is.

Aztán csak ültünk ott csendben. Hallgattam a falióra kattogását, és közben visszagondoltam arra, amikor Zsófit egyedül neveltem fel. Akkor is féltem, de valahogy mindig talpra álltam. Most viszont hatvanhárom éves vagyok, már alig várom a nyugdíjat, és azt hittem, végre magamra is gondolhatok egy kicsit.

Másnap reggel Marci ott ült mellettem a reggelizőasztalnál. Zsófi elment dolgozni – vagy csak elmenekült? Nem tudom. A kisfiú rám mosolygott: – Mama, ma is eljössz velem az oviba?

– Persze, kicsim – mondtam neki mosolyogva, de belül sírtam.

A napok teltek. Zsófi egyre ritkábban jött haza. Mindig volt valami kifogás: túlóra, fáradtság, új albérletet keres. Egy este aztán felhívott:

– Anya… nem jövök haza egy ideig. Szükségem van időre magamhoz. Légy szíves… vigyázz Marcira.

Letettem a telefont és csak ültem a sötétben. A testvérem, Ildikó másnap átjött hozzám.

– Te ezt nem vállalhatod el! – mondta határozottan. – Gondolj magadra is! Nem vagy már húszéves.

– De hát mit tehetnék? – suttogtam. – Hát kidobjam ezt a gyereket? Ő nem tehet semmiről.

Ildikó csak legyintett:

– Zsófinak kellene felnőnie végre! Mindig mindent megoldasz helyette…

A szomszédasszonyom, Marika néni is tudomást szerzett a helyzetről. Egy délután átjött egy tál meleg levessel.

– Tudod, Ilonka – mondta –, nálunk is volt ilyen a családban. Az unokám nálam nőtt fel… De nehéz volt! Az emberek beszélnek majd…

És tényleg beszéltek is. Az óvodában összesúgtak mögöttem: „Nézd csak, Ilonka néni újra anyáskodik!” A boltban is kérdezgették: „Hol van Zsófi? Miért nem ő hozza-viszi a gyereket?”

Egy este Marci odabújt hozzám:

– Mama, ugye te mindig itt leszel?

A szívem összeszorult. Mit mondhatnék neki? Hogy az anyukája elhagyta? Hogy én sem tudom meddig bírom?

Közben Zsófi néha felhívott. Egyik este sírva könyörgött:

– Anya, kérlek… ne haragudj rám! Tudom, hogy rossz anya vagyok…

– Nem vagy rossz anya! – mondtam neki dühösen. – Csak elvesztél egy kicsit. De Marcinak rád van szüksége!

– És neked nincs szükséged rám? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit felelni.

Hetek teltek el így. Már kezdtem megszokni az új életet: reggelente oviba vittem Marcit, délután játszóterezni mentünk, este mesét olvastam neki. Néha úgy éreztem, visszakaptam valamit a fiatalságomból – de aztán mindig rám tört a fáradtság és a félelem: meddig bírom még?

Egyik este Marci lázas lett. Egész éjjel virrasztottam mellette; régi emlékek törtek rám Zsófi gyerekkorából: ugyanígy aggódtam érte is. Hajnalban végre elaludt.

Akkor döntöttem el: nem hagyhatom cserben ezt a kisfiút. De Zsófit sem engedhetem el teljesen.

Másnap felhívtam:

– Zsófi, beszélnünk kell! Nem tudom meddig bírom még egyedül… Segítened kell! Ha kell, keressünk szakembert! De együtt kell megoldanunk!

Zsófi először tiltakozott, de végül belement abba, hogy pszichológushoz forduljon. Lassan-lassan elkezdett visszatérni az életünkbe: először csak hétvégente jött haza, aztán már hétköznapokon is meglátogatta Marcit.

Most itt ülök a nappaliban; Marci épp rajzolgat mellettem. Zsófi a konyhában főz – újra együtt vagyunk egy család asztalánál.

De minden nap ott motoszkál bennem a kérdés: vajon jól döntöttem? Meddig lehet újra anyává válni nagymamaként? És vajon mennyit bír el egy szív?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet újra tanulni anyának lenni hatvan felett?