„Anya, miért nem segít a férjem otthon?” – Egy anyós vallomása, aki előre látta a bajt

– Anya, nem bírom tovább! – hallottam a telefonban Zsófi hangját, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. – Bence egész nap csak ül a gép előtt, és rám hagy mindent. Mosogatni sem hajlandó, pedig régen legalább a tányérját elvitte.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam Zsófinak az esküvőjük előtt, hogy ne csináljon mindent Bence helyett? Hányszor figyelmeztettem: „Kislányom, ha mindent elvégzel helyette, sosem fogja megtanulni, hogy a házasság két ember dolga.” De ő csak mosolygott rám, és azt mondta: „Bence olyan sokat dolgozik, hadd pihenjen otthon.”

Most pedig itt vagyunk. A fiam egyre inkább az apjára hasonlít – Isten ments, hogy ezt hangosan kimondjam. Az apja is ilyen volt: először csak néha felejtette el kivinni a szemetet, aztán már minden rám maradt. Végül már csak árnyék voltam a saját házamban. Azt hittem, Bence más lesz.

– Zsófi, próbáltál vele beszélni? – kérdeztem halkan.

– Próbáltam! – tört ki belőle a sírás. – De azt mondja, fáradt. Hogy én vagyok itthon többet, nekem könnyebb. De anya, én is dolgozom! És most még a gyerek is beteg lett…

A háttérben hallottam a kis Lili köhögését. Összeszorult a torkom. Tudtam, milyen nehéz lehet most Zsófinak. De azt is tudtam, hogy Bencét nem lehet csak úgy megváltoztatni.

– Eljöjjek segíteni? – ajánlottam fel halkan.

– Nem kell… csak… mondd meg, mit csináljak! – zokogta.

Mit mondhatnék? Hogy én is így jártam? Hogy az apja mellett én is elveszítettem önmagam? Vagy mondjam azt, hogy álljon ki magáért? De mi van, ha Bence megharagszik rám? Ha azt hiszi, hogy az anyja keveri a bajt?

A múltam árnyéka ott ült velem szemben az asztalnál. Látom magam fiatalon: ahogy hajnalban keltem főzni, mosni, takarítani, miközben az uram csak morgott valamit az újság mögül. Aztán jött az első veszekedés. Aztán a második. Végül már csak csend volt köztünk.

Zsófi hangja visszarántott a jelenbe:

– Anya… félek, hogy tönkremegy a házasságunk. Nem akarom, hogy Lili is egyedül nőjön fel…

– Kislányom – mondtam halkan –, néha muszáj nemet mondani. Muszáj kimondani, ha valami fáj. Bence szereti Lilát és téged is. De ha nem mondod el neki őszintén, hogy mit érzel… lehet, hogy sosem fogja megérteni.

– És ha elmegy? – kérdezte remegő hangon.

– Akkor legalább tudod majd, hogy mindent megtettél – suttogtam.

Letettük a telefont. Sokáig ültem még ott a konyhában. Eszembe jutottak azok az évek, amikor én is csak vártam: hátha egyszer majd észreveszi magát az emberem. Soha nem vette észre.

Másnap reggel Bence hívott.

– Anya… beszéltél Zsófival? – kérdezte gyanakvóan.

– Igen, hívott tegnap este – válaszoltam óvatosan.

– Tudod… mostanában sokat veszekszünk. Nem akarom elveszíteni őket… de olyan nehéz minden. A munkahelyen is nyomás van…

– Fiam – mondtam –, tudod te egyáltalán, mennyit dolgozik Zsófi otthon? Lili beteg, te meg egész nap a gép előtt ülsz…

– De hát én is fáradt vagyok! – vágott közbe dühösen.

– Mindketten azok vagytok. De ha nem segítetek egymásnak… mi marad?

Csend lett. Hallottam, ahogy sóhajt egy nagyot.

– Mit csináljak? – kérdezte végül halkan.

– Kezd el apró dolgokkal. Vidd ki a szemetet. Mosogass el vacsora után. Kérdezd meg Zsófitól: miben segíthetsz ma? Hidd el, számítanak ezek az apróságok.

Bence nem szólt semmit. Letette a telefont.

Aznap este Zsófi újra hívott.

– Anya… Bence elmosogatott vacsora után. És megkérdezte, miben segíthet még…

A hangja még mindig bizonytalan volt, de éreztem benne valami reményt.

Éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon jól tettem-e, hogy beleszóltam? Vajon tényleg lehet változtatni azon, amit évtizedek alatt tanultunk otthonról? Vajon Lili egyszer majd másképp nő fel?

Talán sosem lesz tökéletes ez a családunk. De talán most először van esély arra, hogy ne ismételjük meg ugyanazokat a hibákat.

Vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hány asszony várja csendben, hogy végre észrevegyék őt otthon? És vajon meddig bírjuk még csendben?