„Anya, költözz hozzánk! Miért lennél mindig egyedül?” – Egy magyar édesanya története a családi összeköltözésről, ami nem úgy alakult, ahogy remélte

– Anya, ne makacskodj már! Miért akarsz egyedül lenni abban a nagy lakásban? – Dóra hangja türelmetlenül csengett a telefonban. – Költözz hozzánk! Itt mindig lesz társaságod, és nem kell aggódnunk érted.

A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre körül. Már megint ez a téma. Hetek óta minden este ugyanaz: Dóra hív, kérdezget, győzköd. Azt mondja, aggódik értem, hogy egyedül vagyok, hogy mi lesz, ha elesek vagy rosszul leszek. Azt mondja, náluk jobb lenne nekem. De én… én félek. Félek attól, hogy elveszítem azt a kevés szabadságot is, ami még maradt.

Hetvenöt éves vagyok. Özvegy. A férjem, Lajos, már öt éve nincs velem. A lakásunkban minden tárgyhoz emlék köt. Itt nőtt fel Dóra is, itt voltak a karácsonyok, a születésnapok. De mostanában egyre több az üres nap. A barátnőim közül sokan már nincsenek, vagy ők is messzire költöztek a gyerekeikhez. Néha napokig csak a rádió szól.

– Anya, kérlek! – hallottam újra Dóra hangját. – A gyerekek is örülnének neked. És végre nem kellene mindent egyedül csinálnod.

Aztán egy este elestem a fürdőszobában. Nem tört el semmim, de órákig ültem a hideg kövön, mire összeszedtem magam. Akkor döntöttem el: igaza van Dórának. Nem akarom, hogy egyszer valami baj legyen, és senki ne legyen mellettem.

A költözés napján Dóra és a férje, Gábor segítettek összepakolni. A bútorok nagy részét eladtuk vagy elajándékoztuk – náluk nincs hely mindenre. Csak néhány doboz könyvet, fényképet és a kedvenc fotelomat vittem magammal.

Az első napokban mindenki kedves volt. Az unokáim, Zsófi és Marci örültek nekem. Dóra főzött nekem kávét reggelente, Gábor megkérdezte, hogy alszom. De hamarosan érezni kezdtem: valami nincs rendben.

– Anya, ne hagyd szanaszét a papucsodat! – szólt rám Dóra egyik reggel.
– Bocsánat – motyogtam.
– És kérlek, ne főzz külön magadnak! Megbeszéltük, hogy együtt eszünk.

Próbáltam alkalmazkodni. De minden más volt itt: más az illat, más a rend. A saját lakásomban megszoktam a csendet – itt mindig szólt a tévé vagy a gyerekek veszekedtek valamin.

Egy este Zsófi becsapta maga mögött az ajtót.
– Mama! Miért kell mindig kérdezősködnöd? Nem akarom elmondani, mi volt az iskolában!

Megbántottam? Csak érdeklődtem…

Gábor egyre többször húzta fel a szemöldökét, ha késő este kimentem vizet inni.
– Mama, kérlek, próbálj halkabban járkálni éjszaka! A falak vékonyak.

Aztán jöttek az apróbb konfliktusok: Dóra szerint túl sokat használom a mosógépet; Marci szerint túl hangosan beszélek telefonon; Gábor szerint túl sokat nyitogatom az ablakot.

Egyik este Dóra leült mellém.
– Anya… nézd, tudom, hogy nehéz neked itt megszokni mindent. Nekünk is furcsa még. De kérlek, próbálj meg jobban alkalmazkodni. Ez most mindannyiunknak új helyzet.

Bólintottam. De belül sírtam.

Az éjszakák lettek a legnehezebbek. Hallgattam a ház zajait: Gábor horkolását, Zsófi zenéjét a szobájából, Marci videojátékának pittyegését. És közben arra gondoltam: vajon tényleg jobb ez így? Vajon tényleg szükségük van rám? Vagy csak teher vagyok?

Egy vasárnap délután Dóra anyósáékhoz mentek ebédre – engem nem hívtak. Otthon maradtam egyedül a lakásban. Ültem az idegen kanapén és néztem ki az ablakon. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még mindenki hozzám jött vasárnaponként.

Másnap reggel Dóra sietve indult munkába.
– Anya, kérlek, ne felejtsd el bezárni az ajtót! És ne engedd be a postást!
– Rendben – mondtam halkan.

Aznap délután felhívott régi barátnőm, Ilona.
– Hogy vagy Terike? Hogy megy az új helyen?
– Jól… – hazudtam. – Minden rendben van.
De Ilona hallotta a hangomon.
– Hiányzik az otthonod?
– Nagyon…

Egy este vacsora közben Marci odavetette:
– Mama, mikor mész haza?
Dóra rászólt:
– Marci! Ne beszélj így!
De én csak ültem ott és nem tudtam mit mondani.

Azóta is minden nap próbálom megtalálni a helyem ebben az új életben. Próbálok nem útban lenni, nem zavarni senkit. De néha úgy érzem: vendég vagyok itt. Egy vendég a saját családomban.

Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vajon tényleg ez az öregkor méltósága? Vagy csak csendben kellene visszakívánnom azt a régi magányt?