„Anya, hívhatom a nagymamát anyának?” – Egy anya vallomása a családi szerepek harcáról

– Anya, hívhatom a nagymamát anyának? – A kérdés úgy csattant a konyhában, mint egy váratlan pofon. Ott álltam a mosogató előtt, a kezem remegett, a pohár majdnem kicsúszott belőle. A fiam, Marci, ott ült az asztalnál, a házi feladatát írta, mintha csak egy matekpéldát kérdezett volna. De ez nem egy egyszerű kérdés volt. Ez egy szakadék volt köztem és közte, köztem és az anyósom között, köztem és önmagam között.

– Mit mondtál? – kérdeztem vissza, próbálva nyugodt maradni, de a hangom elárulta, hogy valami eltört bennem.

– Csak… néha úgy érzem, mintha ő lenne az anyukám – motyogta Marci, és lesütötte a szemét. – Ő mindig ráér velem játszani, mesél nekem, és…

Nem tudtam tovább hallgatni. A szívem összeszorult. Az elmúlt években mindent megtettem, hogy jó anya legyek. Egyetem után rögtön munkába álltam, keményen dolgoztam, hogy Marcinak mindene meglegyen. A férjem, Gábor sokat dolgozott vidéken, így legtöbbször csak ketten voltunk itthon: én és Marci. De amikor anyósom, Ilona néni beköltözött hozzánk – először csak pár hétre, amíg felújították a lakását –, minden megváltozott.

Ilona néni mindig is erős egyéniség volt. Szeretett főzni, sütni, és Marci imádta a palacsintáját. Mindig volt egy kedves szava hozzá, türelmesen meghallgatta az összes kis történetét az iskolából. Én viszont estére már fáradt voltam: munka után bevásárlás, főzés, mosás… Néha csak arra vágytam, hogy csend legyen.

Aznap este nem bírtam magamban tartani. Amikor Gábor hazaért, rázúdítottam mindent.

– A fiad azt mondta, hogy anyának akarja hívni az anyádat! – kiabáltam.

Gábor csak nézett rám fáradtan.

– Ne csinálj ebből ügyet. Ilona tényleg sokat segít. Marcinak csak jó, ha több szeretetet kap.

– De én vagyok az anyja! – tört ki belőlem a zokogás.

Másnap reggel Ilona néni épp kakaót készített Marcinak. Megálltam az ajtóban.

– Beszélnünk kell – mondtam neki halkan.

– Tudom, mi bánt – felelte csendesen. – Nem akarom elvenni tőled Marcit. Csak… annyira magányos vagyok mióta meghalt az uram. Jólesik, ha valakihez tartozhatok.

A szavai megleptek. Soha nem gondoltam bele igazán abba, hogy Ilona néni is elvesztett valakit. Hogy ő is csak szeretetre vágyik.

De mégis… miért érzem úgy, hogy kudarcot vallottam? Miért nem tudok olyan türelmes lenni Marcival, mint ő? Miért érzem magam kívülállónak a saját családomban?

Aznap este Marci odabújt hozzám.

– Anya… haragszol rám?

– Nem haragszom – suttogtam –, csak néha nehéz nekem is.

– Szeretlek – mondta halkan.

Megöleltem őt, de közben könnyek folytak le az arcomon. Vajon elég jó anya vagyok? Vajon Marci emlékezni fog arra, hogy mennyit dolgoztam érte? Vagy csak arra fog emlékezni, hogy mindig fáradt voltam?

A következő hetekben próbáltam többet foglalkozni vele. Elmentünk együtt biciklizni a Városligetbe, társasjátékoztunk esténként. De mindig ott volt bennem a félelem: ha nem vagyok elég jó, elveszíthetem őt…

Egy este Ilona néni leült mellém.

– Tudod, Zsuzsa – mondta –, én sosem akartalak háttérbe szorítani. Te vagy az anyja. De néha engedd meg magadnak is a pihenést. Nem kell tökéletesnek lenned.

Ránéztem és először láttam benne nem csak az anyóst, hanem egy nőt, aki ugyanúgy küzdött az életben, mint én.

Azóta próbálok másképp nézni magamra is. Nem vagyok tökéletes anya. Néha türelmetlen vagyok, néha elfáradok. De szeretem a fiamat – és talán ez elég.

Ti mit gondoltok? Lehet egyszerre több „anya” egy családban? Vagy tényleg csak egyetlen igazi anya létezik?