„Anya, figyelj rám!” – Egy család küzdelme a tiszteletteljes határokért
– Anya, nézd! Nézd, mit rajzoltam! – Marci hangja élesen hasított bele a telefonbeszélgetésembe, miközben a főnököm épp arról kérdezett, hogy mikorra tudom leadni a jelentést. A szívem összeszorult, ahogy láttam a kisfiám csillogó szemét, de a fejem már lüktetett az idegességtől.
– Marci, most nem tudok veled foglalkozni! – suttogtam ingerülten, kezemmel elfordítva őt magamtól. A telefon másik végén Katalin, a főnököm, türelmetlenül sóhajtott. – Bocsánat, csak… – próbáltam magyarázkodni, de Marci már ott toporgott mellettem, a rajzával hadonászva.
Amikor letettem a telefont, Marci duzzogva ült le a kanapéra. – Mindig csak dolgozol! – vágta hozzám. A szavaiba fájdalom vegyült, amitől hirtelen bűntudat öntött el. Vajon tényleg mindig csak dolgozom? Vagy csak nem tudom jól kezelni ezeket a helyzeteket?
Este, amikor Gábor, a férjem hazaért, fáradtan dobta le magát mellém. – Mi történt ma? – kérdezte.
– Megint összevesztünk Marcival. Egyszerűen nem érti meg, hogy nem szakíthat félbe mindig mindent… De közben meg rosszul érzem magam, mert olyan lelkes volt.
Gábor vállat vont. – Szerintem ez minden gyereknél így van. Majd kinövi.
De én tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az anyukám mindig azt mondta: „A gyerekeknek határok kellenek.” De hogyan húzzam meg ezeket a határokat úgy, hogy közben ne törjem össze Marci lelkét?
Másnap reggel újra próbálkoztam. – Marci, szeretném, ha megtanulnád: amikor beszélgetek valakivel vagy dolgozom, kérlek, várd meg, amíg befejezem. Utána mindent megnézek vagy meghallgatok.
Marci lehajtotta a fejét. – De ha nem mondom el rögtön, elfelejtem…
Megöleltem. – Tudom, kicsim. De néha nekem is fontos dolgom van. Megbeszéljük, hogy ilyenkor mit csinálj? Írj egy kis cetlit vagy rajzold le addig is.
Néhány napig működött is az új rendszer. Marci ragasztgatni kezdte a rajzait az ajtómra, amikor dolgoztam. De aztán egy este Gábor hazahozta az anyósomat, Ilonát is.
– Szia, Ilona néni! – köszöntem feszülten. Tudtam, hogy szereti beleszólni mindenbe.
Vacsora közben Marci izgatottan kezdett mesélni valamit az iskoláról, de Ilona közbevágott:
– Most felnőttek beszélgetnek! Nem illik félbeszakítani!
Marci arca elvörösödött. Láttam rajta a szégyent és a csalódottságot. Gábor rám nézett: „Most mit csináljunk?”
Éjszaka sokáig forgolódtam. Vajon túl szigorúak vagyunk? Vagy túl engedékenyek? Miért olyan nehéz megtalálni az arany középutat?
Másnap reggel Marci szótlanul ült az asztalnál.
– Haragszol rám? – kérdeztem halkan.
– Nem akarok rossz lenni… – suttogta.
A szívem majd megszakadt. Megfogtam a kezét.
– Nem vagy rossz. Csak tanuljuk együtt, hogyan figyeljünk egymásra.
Aznap délután leültünk hármasban: Gábor, Marci és én.
– Szeretném, ha mindannyian elmondanánk, mikor érezzük magunkat zavarban vagy rosszul – kezdtem.
Gábor sóhajtott: – Én akkor, amikor veszekedünk.
Marci: – Én akkor, amikor nem hallgattok meg.
Én: – Én pedig akkor, amikor úgy érzem, nem tudok jó anya lenni.
Csend lett. Aztán Marci odabújt hozzám.
– Akkor mostantól próbáljunk jobban odafigyelni egymásra? – kérdezte halkan.
Bólintottunk mindketten.
Azóta sem lett minden tökéletes. Néha még mindig félbeszakítjuk egymást. Néha még mindig kiborulok vagy bűntudatom van. De legalább beszélünk róla. Legalább próbálkozunk.
Néha azon gondolkodom: vajon lehet úgy határokat húzni egy gyereknek, hogy közben ne veszítsük el egymást? Ti hogyan csináljátok ezt otthon?