„Anya, apa el akar búcsúzni” – Egy magyar nő története az árulásról, újrakezdésről és anyai szeretetről

„Anya, apa el akar búcsúzni.”

A fiam hangja remegett a telefonban. Ott álltam az olasz kórház folyosóján, a műszakom végén, a kezem még mindig remegett a fáradtságtól és a kimerültségtől. A szívem mintha egy pillanatra megállt volna. Tudtam, hogy valami végleg megváltozott.

Tizenhat éve dolgozom Olaszországban, idős embereket ápolok, hogy eltartsam a családomat otthon, Magyarországon. A férjemmel, Gáborral fiatalon házasodtunk össze – én akkor voltam tizenkilenc, ő huszonegy. Mindenki azt mondta, túl fiatalok vagyunk, de mi hittünk abban, hogy együtt bármit kibírunk. Anyám sírt az esküvőm napján: „Kislányom, tanulj tovább! Ne rohanj bele az életbe!” De én szerelmes voltam. És makacs.

Az első évek szépek voltak. Megszületett a fiunk, Marci. Gábor dolgozott a helyi autószerelő műhelyben, én pedig nővérként helyezkedtem el a kórházban. De aztán jöttek a számlák, a hitelek, az egyre drágább élet. Egyre többször veszekedtünk pénz miatt. Gábor egyre többet járt el este „a fiúkkal”, én pedig egyre fáradtabban értem haza a műszakból.

Aztán jött az ötlet – anyósom vetette fel először: „Kata, annyi ismerős dolgozik már kint Olaszban! Jól keresnek, és csak pár év az egész.” Eleinte tiltakoztam. Hogy hagyjam itt a fiamat? De aztán láttam Marci kinőtt cipőit, az üres hűtőt, és beadtam a derekam.

Az első hónapok pokoliak voltak. Sírtam minden este a kis szobában egyedül. Marci csak négyéves volt. Skype-on beszélgettünk esténként, néha elaludt a kamerában. Gábor eleinte még kedves volt, de aztán egyre ritkábban jelentkezett. Mindig sietett valahova.

Aztán jöttek a pletykák otthonról. Egyik barátnőm írta: „Kata, láttam Gabit egy nővel a cukrászdában.” Először nem akartam elhinni. Aztán egyre több jel mutatott arra, hogy valami nincs rendben. Gábor tagadott mindent: „Csak képzelődsz! Dolgozom, érted is!”

Évek teltek el így. Hazamentem évente kétszer-háromszor – mindig próbáltam mindent bepótolni Marcival. De éreztem, hogy valami eltört köztünk. Gábor egyre távolabb került tőlem. Egy nap Marci sírva hívott fel: „Anya, apa kiabált velem… azt mondta, ne szóljak neked semmiről.” Akkor már tudtam: elveszítettem őt is.

Aztán jött az a bizonyos nap. Egy hosszú műszak után csörgött a telefonom. Marci volt az.
– Anya… apa el akar búcsúzni.
– Mit jelent ez? – kérdeztem remegő hangon.
– Elköltözik. Azt mondta, már nem szeret téged.

Ott omlottam össze először igazán. A kórház mosdójában zokogtam órákig. Az olasz kolléganőm, Lucia próbált vigasztalni: „Kata, erős vagy! Meg tudod csinálni!” De én csak azt éreztem: mindenért én vagyok a hibás.

Hazamentem pár hétre. Gábor már nem lakott otthon – csak néhány ruhája maradt a szekrényben. Anyósom rám sem nézett. Marci csendes volt és szomorú.
– Anya… miért mentél el? – kérdezte egyszer halkan.
– Hogy neked jobb legyen – suttogtam.
– De nekem te kellettél volna…

Ez a mondat örökre belém égett.

Azóta eltelt három év. Gábor új családot alapított – most már van egy kislánya is az új párjától. Marci velem él Olaszországban; tizenhét éves lett idén. Néha még mindig haragszik rám – máskor megölel és azt mondja: „Anya, büszke vagyok rád.”

Sokszor gondolkodom azon: vajon jól döntöttem-e? Megérte-e feláldozni mindent a pénzért? Vagy inkább maradnom kellett volna otthon, szegényen, de együtt?

Most már csak egy dolog biztos: soha nem leszünk ugyanazok azok után, ami történt.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak ilyen döntések után? Vagy örökre cipeljük a múlt terheit?