„Anya, adjuk el a házat!” – Egy családi otthon ára és a szív harca

– Anya, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben az ajtófélfának támaszkodott. A hangja furcsán kemény volt, mintha valami fontosat akarna közölni, de nem tudná, hogyan kezdje. A konyhában ültem, a régi, kopott asztalnál, ahol annyi családi vacsorát töltöttünk már együtt. A kávém kihűlt előttem, de nem volt szívem kiönteni.

– Miről van szó? – kérdeztem óvatosan, bár már éreztem a gyomromban a feszültséget. Gergő sosem volt jó az ilyen beszélgetésekben.

– Szerintem… szerintünk… – kezdte, majd zavartan megvakarta a fejét. – Szóval Emese is úgy gondolja, hogy talán ideje lenne eladni a házat. Te is tudod, mennyire nehéz most lakáshoz jutni. Ha eladnád ezt a nagy házat, vehetnél magadnak egy kényelmes lakást, mi pedig a maradékból be tudnánk szállni az önrészbe.

A szívem kihagyott egy ütemet. Emese. Persze, hogy ő. Mióta Gergő elvette, minden megváltozott. Azóta mintha idegen lennék a saját otthonomban is. Emese sosem szerette ezt a házat – túl régi, túl sok emlék, túl sok por szerinte. De nekem ez az otthonom.

– Ez Emese ötlete? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

Gergő lesütötte a szemét. – Nem csak az övé. Anya, gondolj bele! Egyedül vagy itt ebben a nagy házban. Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?

Felálltam az asztaltól, és az ablakhoz sétáltam. Kint a kertben még ott állt az öreg diófa, amit apáddal ültettünk, amikor Gergő megszületett. Minden ágán egy-egy emlék lógott: gyerekkacajok, családi ünnepek, veszekedések és kibékülések.

– Ez nem csak egy ház – mondtam halkan. – Ez az életünk.

Gergő sóhajtott. – Anya, mi is szeretnénk végre saját otthont. Tudod, mennyibe kerül most egy lakás Budapesten? Nekünk esélyünk sincs önerő nélkül.

– És nekem mi marad? Egy panel valahol Újpesten? – kérdeztem keserűen.

– Egy kényelmes lakás! Nem kellene aggódnod a fűtés miatt télen, nem kellene egyedül gondoznod ezt a nagy kertet…

De én szerettem ezt a kertet. Minden tavasszal újraéledt benne az élet, és én is újra reménykedni kezdtem. Itt nőtt fel Gergő is; minden sarokban ott volt a gyerekkora lenyomata.

Emese ekkor jelent meg az ajtóban. – Jó napot, Márta néni! – mondta udvariasan, de a hangjában ott bujkált valami hideg távolságtartás.

– Szervusz, Emese – válaszoltam fáradtan.

– Remélem, nem haragszik ránk – kezdte –, de tényleg csak jót akarunk magának is. Egy ilyen nagy ház már túl sok egyedülálló asszonynak…

– Nem vagyok egyedülálló! – vágtam közbe dacosan. – Csak özvegy.

Emese arca megkeményedett. – Értem. De gondoljon bele: mi lesz öt-tíz év múlva? Ki fogja rendben tartani ezt az egészet?

Gergő próbált békíteni: – Anya, kérlek…

De én már nem hallottam őket igazán. Csak azt éreztem, hogy mindenki el akar venni tőlem valamit: az emlékeimet, az otthonomat, a múltamat.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az otthon ott van, ahol szeretnek.” De vajon szeret még itt valaki? Vagy csak egy akadály vagyok Gergő és Emese útjában?

Másnap reggel Emese már korán ott volt. A konyhában pakolt valamit, mintha ő lenne itt az úrnő.

– Márta néni, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte hirtelen.

Bólintottam.

– Nézze… tudom, hogy nehéz ez magának. De mi tényleg szeretnénk gyereket vállalni. És ehhez kell egy saját otthon. Gergő nem meri kimondani, de én igen: ha maga nem segít nekünk most, lehet, hogy sosem lesz unokája.

Ez ütött. Hát így zsarolnak hát? Egy unoka ígéretével?

– És ha eladom a házat? Akkor majd boldogok lesztek? – kérdeztem keserűen.

Emese vállat vont. – Legalább esélyt kapunk rá.

Aznap délután kimentem a kertbe. Megsimogattam az öreg diófa kérgét. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergőt még kézen fogva vezettem ide játszani. Most pedig ő akarja elvenni tőlem mindezt…

Este Gergő csendben ült le mellém.

– Anya… sajnálom. Nem akarlak bántani. Csak… annyira nehéz most minden.

Megsimogattam a kezét.

– Tudom, fiam. De nekem ez az otthonom. Itt érzem magam biztonságban.

– És mi? Mi hol érezzük magunkat annak? – kérdezte halkan.

Hosszú csend következett.

Azóta naponta vívódom magamban: vajon önzés ragaszkodni ahhoz, ami az enyém? Vagy éppen önfeláldozás lenne lemondani róla Gergő boldogságáért?

Most itt ülök a konyhaasztalnál, és nézem a régi családi fotókat. Vajon tényleg csak egy ház ez? Vagy az egész múltam?

Mit tennétek a helyemben? Elengednétek mindent egy új generáció kedvéért? Vagy harcolnátok azért, amiért egész életetekben dolgoztatok?