„Anya, adj még egy kis pénzt!” – Meddig tart a szeretet, és hol kezdődik a határ?

– Anya, most tényleg nagyon kéne egy kis pénz. Esküszöm, visszaadom, csak most… most minden összejött – mondta Gergő, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezével idegesen dobolt a laminált lapon. A tekintete elkerülte az enyémet, mintha szégyellte volna magát, de már annyiszor hallottam ezt a mondatot, hogy szinte kívülről fújtam.

Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá, vagy csak magamra. Hiszen én voltam az, aki mindig mindent megmagyarázott helyette. „Még fiatal”, „Majd kinövi”, „Csak most nehéz neki”. De Gergő már harminchárom éves volt. És én még mindig ugyanúgy ültem vele szemben, mint amikor tizenkét évesen sírva jött haza az iskolából, mert valaki csúfolta.

– Gergő, tudod jól, hogy már nem nagyon van miből adnom – próbáltam higgadt maradni. – A múlt hónapban is segítettem neked. És azelőtt is.

– Tudom, anya! De most tényleg… csak egy kis idő kell. Most végre lesz munkám! A Laci mondta, hogy be tud vinni a gyárba. Csak addig kéne kihúznom valahogy.

A hangja könyörgő volt, de mögötte ott bujkált az a régi dac is. Az a dac, amit már gyerekkorában is ismertem: amikor valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna, inkább harcolt vagy megsértődött, de sosem adta fel. Most viszont mintha már csak a fáradtság maradt volna benne.

A férjem, András mindig azt mondta: „Ne adj neki több pénzt! Meg kell tanulnia felelősséget vállalni!” De András már három éve nincs velünk. Azóta minden döntés rám hárul. És én mindig azt választottam, hogy segítek. Mert hát ki más segítene neki, ha nem az anyja?

De most valami eltört bennem. Talán az volt az utolsó csepp, amikor múlt héten megláttam a Facebookon egy képet róla és a barátairól egy drága szórakozóhelyen. Azt mondta, csak egyszer volt ott, és Laci fizette. De én tudtam: Gergő sosem tudott nemet mondani a haveroknak.

– Gergő, mondd el őszintén: mire kell a pénz? – kérdeztem halkan.

– Anya… tényleg csak kajára meg albérletre. Meg… hát van egy kis tartozásom is a Zolinak. De most minden rendbe jön! – próbált mosolyogni.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor hittem el neki? És hányszor kellett utána magyarázkodnom a családnak vagy a barátoknak?

A húgom, Éva múltkor azt mondta: „Te csináltad ilyenné! Mindig mindent elnéztél neki.” Fájt hallani ezt tőle, de talán igaza volt.

– Gergő – sóhajtottam –, tudod mit? Most nem adok pénzt. Nem azért, mert nem szeretlek. Hanem mert azt akarom, hogy végre tényleg megpróbáld egyedül megoldani.

A fiam arca először döbbent volt, aztán dühös.

– Szóval most már te sem segítesz? Mindenki hátat fordít nekem! – kiabálta, majd felpattant és kiviharzott az ajtón.

Ott maradtam egyedül a konyhában. Hallottam, ahogy becsapódik mögötte a kapu. A szívem majd megszakadt. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg segítek neki ezzel? Vagy csak még jobban eltávolítom magamtól?

Aznap este nem jött haza. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Reggel Éva hívott.

– Na mi van? Megint nálad járt Gergő?

– Igen – suttogtam. – De most nemet mondtam neki.

– Végre! – mondta Éva határozottan. – Muszáj megtanulnia felelősséget vállalni.

De én csak sírtam. Mert tudtam: minden anya szíve nagy, de valahol mégis van egy határ.

Két nap múlva Gergő felhívott.

– Anya… sajnálom. Dühös voltam rád. De igazad volt. Elmentem Lacival a gyárba. Felvettek próbaidőre. Nem lesz könnyű… de megpróbálom.

A hangja halk volt és bizonytalan, de éreztem benne valami újat: talán először életében tényleg komolyan gondolta.

Letettem a telefont és sírtam – ezúttal megkönnyebbülésből.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg jót teszünk-e azzal, ha mindig mindent megadunk a gyerekeinknek? Vagy néha pont azzal segítünk nekik a legtöbbet, ha végre nemet mondunk?

Ti mit gondoltok? Hol van az anyai szeretet határa? Vajon tényleg el kell engedni néha azt, akit a legjobban szeretünk?