„Anya, add vissza a lakáskulcsot!” – Egy férj küzdelme a családi békéért
„Anya, add vissza a lakáskulcsot!” – kiáltottam dühösen, miközben az ajtóban álltam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Aznap délután is, mint minden másik nap, anyám, Erzsébet, megjelent a lakásunkban. Alina, a feleségem, már hetek óta panaszkodott, hogy anyám jelenléte miatt később ér haza a munkából, és szinte alig látjuk egymást. De most, hogy szabadságon voltam, saját szememmel láttam mindazt, amit eddig csak hallomásból ismertem.
Erzsébet minden nap délután öt után érkezett meg hozzánk. Az első pár alkalommal még örültem is neki; gondoltam, milyen jó, hogy anyám törődik velünk. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem csak törődésről van szó. Anyám minden alkalommal átvizsgálta a lakást: ellenőrizte a tisztaságot, megjegyzéseket tett az ételre, amit főztünk, és még a szekrényeket is kinyitotta, mintha valami titkot keresne.
Egyik este Alina fáradtan érkezett haza. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. „Mi történt?” – kérdeztem aggódva. „Semmi különös,” válaszolta halkan, de a szemei elárulták, hogy valami bántja. „Tudom, hogy anyád csak jót akar,” kezdte el mondani bizonytalanul, „de néha úgy érzem, mintha nem lenne saját életem. Mintha minden lépésemet figyelné.”
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy valamit tennem kell. Nem hagyhatom, hogy anyám jelenléte tönkretegye a házasságunkat. Másnap reggel elhatároztam, hogy beszélek vele. Amikor Erzsébet megérkezett, már az ajtóban vártam rá.
„Anya,” kezdtem el határozottan, „beszélnünk kell.” Erzsébet meglepődött az arckifejezésemen. „Mi történt?” – kérdezte aggódva. „Tudom, hogy jót akarsz nekünk,” folytattam óvatosan, „de Alina és én úgy érezzük, hogy túl sokszor vagy itt. Szükségünk van egy kis térre.”
Anyám arca elkomorult. „Csak segíteni akartam,” mondta sértődötten. „Tudom,” válaszoltam halkan, „de néha a legjobb segítség az, ha hagyod, hogy magunk oldjuk meg a dolgainkat.” Erzsébet nem szólt semmit, csak bólintott és elment.
A következő napokban érezhető volt a feszültség a levegőben. Anyám nem jött el hozzánk, de éreztem, hogy haragszik rám. Alina viszont boldogabbnak tűnt; végre volt időnk egymásra.
Egy hét telt el így, amikor váratlanul csörgött a telefonom. Erzsébet volt az. „Beszélnünk kell,” mondta röviden. Találkoztunk egy kávézóban. Anyám arca komoly volt. „Sajnálom,” kezdte el halkan. „Nem akartam beavatkozni az életetekbe. Csak annyira féltem attól, hogy elveszítelek titeket.” Meglepődtem őszinteségén.
„Anya,” mondtam meghatottan, „soha nem fogsz elveszíteni minket. De meg kell tanulnod bízni bennünk.” Erzsébet bólintott és megfogta a kezemet. „Megpróbálom,” ígérte.
Ahogy hazafelé sétáltam, azon gondolkodtam, vajon hány család küzd hasonló problémákkal? Hányan érzik úgy, hogy a szeretet néha túl sok? És vajon képesek vagyunk-e megtalálni az egyensúlyt a szeretet és a szabadság között?