„Anya, add vissza a kulcsokat! Miattad későn jár haza Sára, és alig látom a feleségem” – Egy anyós mindennapi látogatásai tönkreteszik a házasságomat

„Már megint itt vagy, anya?” – kérdeztem fáradtan, ahogy beléptem a lakásba. A kulcs még a zárban, az előszobában Sára cipője mellett ott sorakozott anyámé is. A konyhából hallatszott a hangja: „János, hát végre hazaértél! Nézd csak, mennyi koszt találtam megint a pulton!”

A gyomrom összeszorult. Sára még nem volt otthon, de már előre láttam magam előtt az esti jelenetet: anyám kritizálja, hogy miért nincs elmosogatva, miért nem szellőztetett ki, miért ilyen rendetlen a nappali. És Sára csak némán tűr, aztán amikor anyám végre elmegy, már csak egy fáradt sóhajra futja tőle.

„Anya, kérlek… ezt most hagyjuk” – próbáltam halkan, de határozottan mondani. Anyám azonban csak legyintett.

„Jánoskám, én csak segíteni akarok! Hát nem látod, mennyire el van hanyagolva ez a lakás? Sára egész nap dolgozik, te is dolgozol, valakinek rendet kell tartania!”

Aztán meghallottam a kulcs csörgését. Sára lépett be. Az arcán már ott volt az a fáradt mosoly, amit csak akkor vesz elő, amikor anyám itt van. „Szia, Erzsi néni! Milyen napod volt?” – kérdezte udvariasan.

Anyám rögtön rázúdította az aznapi panaszlistát. Én csak álltam ott, és éreztem, hogy valami végleg eltörik bennem. Ez így nem mehet tovább.

Amikor anyám végre elment – persze még a folyosón is hallatszott a hangja: „Holnap is jövök, Jánoskám!” – Sára leült mellém a kanapéra. „Nem bírom már tovább” – mondta halkan. „Ez nem élet. Nem tudok hazajönni úgy, hogy ne rettegnék attól, mit talál majd Erzsi néni.”

Megfogtam a kezét. „Tudom. De mit csináljak? Ő az anyám…”

Sára rám nézett, és a szemében könnyek csillogtak. „És én vagyok a feleséged. Mikor leszek végre fontosabb?”

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és visszhangzott bennem Sára kérdése. Másnap szabadságon voltam, így otthon maradtam. Délután öt előtt pár perccel már ott ültem az ablakban és vártam.

Pontban ötkor megjelent anyám. Kulccsal nyitotta az ajtót, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. „Jánoskám! Hát te itthon vagy ilyen korán?”

„Igen, anya. Beszélni szeretnék veled.”

Leültettem a nappaliban. Próbáltam összeszedni minden bátorságomat.

„Anya… szeretném, ha visszaadnád a lakáskulcsot.”

Anyám arca megmerevedett. „Miért? Nem bízol bennem? Hiszen csak segíteni akarok!”

„Tudom, de… ez a mi otthonunk. Sára és én szeretnénk egyedül lenni. Kérlek.”

Anyám hangja remegett: „Tehát most már én vagyok az útban? Az anyád? Mindent feláldoztam érted! Ki takarított rád gyerekkorodban? Ki főzött rád minden nap?”

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. „Anya… felnőttem. Szeretném én vezetni az életemet.”

Anyám felállt. „Jól van. Ha ezt akarod…” – és letette a kulcsot az asztalra.

Aznap este Sára először mosolygott rám őszintén hetek óta.

Azt hittem, ezzel vége is van a történetnek. De másnap anyám felhívott.

„János, tudod te egyáltalán, mit jelent családnak lenni? Mostantól akkor se számíts rám, ha bajban vagytok!” – mondta sértetten.

Napokig nem beszéltünk. Sára próbált vigasztalni: „Majd megbékél.” De én csak bámultam a telefont esténként.

Egy hét múlva anyám váratlanul megjelent nálunk – most már csengetett.

„Sajnálom” – mondta halkan. „Csak féltelek titeket… De elfogadom, hogy felnőttél.”

Sára meghívta egy teára. Az este végén mindannyian sírtunk egy kicsit.

Most már tudom: néha pont azzal védjük meg a családunkat, ha határokat húzunk.

De vajon hányan merik ezt tényleg megtenni? Ti kiálltatok már magatokért az anyósotokkal vagy akár a saját szüleitekkel szemben?