„Annyi gyerekem lesz, amennyit csak akarok!” – Egy széthullott magyar család története a Dunakanyarban

– Nem érdekel, mit gondolsz, Zoli! Annyi gyerekem lesz, amennyit csak akarok! – kiabálta Katica, miközben a konyhaasztalnál állt, két kisgyerek kapaszkodott a szoknyájába, a harmadik meg éppen a földön játszott egy régi műanyag autóval. Az ablakon túl a Dunakanyar szürke novemberi fénye szűrődött be, és én ott álltam, tehetetlenül, dühösen és összezavarodva.

Mindig is közel álltunk egymáshoz Katicával. Gyerekkorunkban együtt bicikliztünk a falu utcáin, együtt lestük a hullócsillagokat a kert végéből. Aztán felnőttünk. Én Budapestre költöztem, irodában dolgozom, Katica pedig itthon maradt Zebegényben, férjhez ment Gáborhoz, és most már négy gyereke van – sőt, az ötödiket várja. Anyánk mindig azt mondta: „A család a legfontosabb.” De most úgy érzem, mintha ez a mondat csak még jobban összezavarna.

Az egész akkor kezdődött, amikor Katica bejelentette, hogy újra terhes. Az egész család ott ült vasárnap az ebédlőasztalnál: anya, apa, én és Katica családja. Gábor büszkén mosolygott, Katica sugárzott. Én viszont nem tudtam örülni. Láttam, mennyire fáradtak, mennyire kimerült Katica – karikás szemekkel próbálta elnyomni a gyerekek veszekedését. A lakásukban mindig káosz van: játékok mindenütt, mosatlan edények halomban. És Gábor? Ő is dolgozik reggeltől estig, alig van otthon.

– Katica, biztos vagy benne? – kérdeztem halkan az ebéd után.
– Persze! Mindig is nagy családot akartam. Ez az álmom! – felelte lelkesen.
– De… bírod ezt? Nem lenne jobb egy kicsit magadra is gondolni? – próbáltam óvatosan.
– Zoli, te ezt sosem fogod megérteni. Neked ott van a karriered, nekem meg ők – intett a gyerekek felé.

Azt hittem, ezzel lezárjuk. De nem így lett. Egyre többször vitatkoztunk. Anyánk próbált közvetíteni:
– Gyerekek, ne veszekedjetek már! Mindenkinek más az útja…
De én nem tudtam elengedni. Láttam Katicán a fáradtságot, azt is tudtam, hogy anyagi gondjaik vannak. Egyszer Gábor félrehívott:
– Zoli, kérlek… Ne szólj bele. Mi így vagyunk boldogok.
De tényleg boldogok voltak? Vagy csak próbálták elhitetni magukkal?

Aztán jött a fordulópont. Egyik este Katica hívott sírva:
– Zoli… nem bírom tovább…
Azonnal kocsiba ültem és átmentem hozzájuk. A nappaliban ült a földön, körülötte síró gyerekek. Gábor még dolgozott. Katica teljesen összeomlott.
– Mindenki azt mondja, hogy önző vagyok… De én csak szerettem volna egy nagy családot… Most meg úgy érzem, mindenki ellenem van.
Leültem mellé és átöleltem.
– Nem vagy önző… Csak aggódom érted.
– Tudom… De néha úgy érzem, mintha mindenki jobban tudná nálam, mi lenne jó nekem.

Ekkor döbbentem rá: talán tényleg túl messzire mentem. Talán nem az én dolgom eldönteni, hány gyereke legyen a húgomnak. De mégis… amikor látom szenvedni, amikor látom, hogy már alig bírja – akkor hogyan ne szóljak?

A családi ebédek egyre kínosabbak lettek. Apa hallgatagon kanalazta a levest, anya idegesen törölgette a terítőt. A gyerekek kiabáltak és futkároztak az asztal körül. Katica egyre zárkózottabb lett velem szemben.
Egy nap aztán robbant minden:
– Elég volt! – kiabált rám Katica. – Nem akarom többé hallani a véleményedet! Ez az én életem!
Éreztem, ahogy valami végleg eltörik bennem. Hazamentem Budapestre és napokig nem beszéltünk.

Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg jogom volt beleszólni? Vagy csak féltettem őt? Miért olyan nehéz elfogadni mások döntéseit akkor is, ha fáj látni őket szenvedni?

Most itt ülök a Margitszigeten egy padon és nézem az embereket. Vajon hány testvér veszekszik most ugyanilyen dolgokon? Vajon hány család hullik szét azért, mert nem tudjuk elfogadni egymás választásait?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Tényleg jobb lett volna hallgatnom? Vagy néha muszáj kimondani azt is, ami fáj?