„Anna, mostantól a konyhában alszol” – Egy anya története saját otthonában, ahol már csak teher vagyok

„Anna, mostantól a konyhában alszol.” A hangja hideg volt, mint a márciusi reggel, amikor még a nap sem akar felkelni. Ott álltam a folyosón, kezemben a régi kötött kardigánommal, és néztem, ahogy a fiam, Gábor, elfordul tőlem. A menye, Zsuzsa, csak lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna magát – vagy talán csak nem akarta látni az arcomat.

Hatvanöt éves vagyok. Egész életemben dolgoztam: először a gyárban, aztán otthon, amikor megszülettek a gyerekeim. Gábor volt az első, aztán jött Éva. Mindent értük tettem. Amikor Gábor lebetegedett hatévesen, három napig nem aludtam, csak ültem az ágya mellett, fogtam a kezét és imádkoztam. Amikor Éva először szerelmes lett és összetörték a szívét, én főztem neki kakaót és hallgattam órákon át. Most meg itt állok, és azon gondolkodom: hogy jutottunk idáig?

A férjem, Lajos, öt éve halt meg. Akkor Gábor azt mondta: „Anya, ne maradj egyedül! Gyere hozzánk lakni.” Akkor még úgy éreztem, szerencsés vagyok. Együtt leszünk, segíthetek Zsuzsának a háztartásban, vigyázhatok az unokákra. De ahogy teltek az évek, valami megváltozott.

Először csak apróságok voltak: Zsuzsa szólt, hogy ne tegyem túl sósra a levest, Gábor megkért, hogy ne szóljak bele az unokák nevelésébe. Aztán egyre több minden lett tilos: ne mossam ki Gábor ingeit, ne rendezzem át a nappalit, ne hívjam fel Évát minden nap. Egyre kisebb lett a világom ebben a házban.

Aztán jött az este, amikor Zsuzsa bejött hozzám.
– Anna néni – mondta halkan –, beszélnünk kellene.
– Mondd csak, Zsuzsikám.
– Tudod… mostanában sokat panaszkodnak a gyerekek is, hogy nem tudnak rendesen aludni. Sokat járkálsz éjszaka…
– Tudod jól, hogy fáj a lábam. Néha ki kell mennem…
– Igen… de Gáborral úgy gondoltuk, talán jobb lenne, ha átköltöznél a konyhába. Ott nem zavarsz senkit.

Ott álltam némán. A konyhába? Az ablak alatt van egy régi kanapé. Azon szoktam ülni reggelente kávéval a kezemben. Most azon kellene aludnom? A saját fiam házában?

Gábor később jött haza aznap este. Megvártam őt.
– Gábor – kezdtem –, tényleg ezt akarjátok?
– Anya… – sóhajtott. – Nekünk is nehéz. Zsuzsa fáradt, én is sokat dolgozom. A gyerekeknek is kell a nyugalom. Nem tudunk mást tenni.

Nem mondtam semmit. Csak bólintottam.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és átköltöztem a konyhába. Az első éjszaka nem jött álom a szememre. Hallgattam az óra kattogását és arra gondoltam: vajon tényleg ennyit érek már? Egy élet munkája után egy konyhai kanapé jut nekem?

Másnap reggel Zsuzsa úgy tett, mintha minden rendben lenne.
– Jó reggelt! Kérsz kávét?
– Köszönöm – mondtam halkan.
A gyerekek rám se néztek.

Azóta minden nap ugyanaz: reggel felkelek, összepakolom magam után a takarót, próbálok hasznossá válni – de már nem kérnek semmit tőlem. Ha főzök, belekóstolnak és félretolják. Ha mosogatok, újra elöblítik utánam az edényeket.

Éva ritkán jön át. Ő mindig azt mondja:
– Anya, költözz hozzám! Nálunk szűkösen lennénk ugyan, de legalább szeretettel várunk.
De nem akarok terhet rakni rá is. Két kisgyerekkel és egy albérlettel küzdenek.

Néha elgondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Miért lettem teher azoknak, akikért mindent feladtam?

Egy este Gábor bejött hozzám.
– Anya… – kezdte bizonytalanul –, tudom, hogy nehéz neked is. De nekünk is alkalmazkodni kell. Nem lehet mindig minden úgy, ahogy régen volt.
– Tudom – feleltem csendesen –, csak azt nem értem: mikor lettem idegen ebben a házban?

Azóta is keresem erre a választ. Néha hallom Zsuzsa hangját a másik szobából:
– Nem lehetne inkább otthonba adni?
Gábor ilyenkor hallgat.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon tényleg csak ennyit ér egy anya élete? Hová tűnik az a szeretet és gondoskodás, amit annyi éven át adtunk? Vajon más családokban is így van ez? Ti mit gondoltok erről?