„Amit a férjem naplója elárult – Egy pincében feltárt titok, ami mindent megváltoztatott”

– Miért kell mindig nekem lemenni ebbe a sötét, dohos pincébe? – morogtam magamban, miközben a lépcsőn lefelé botorkáltam. Szombat délelőtt volt, a ház csendes, csak a saját lépteim visszhangzottak a hűvös falak között. A férjem, Gábor, éppen a kertben szerelte a fűnyírót, én pedig vállaltam, hogy rendet rakok a pincében, ahol évek óta csak gyűltek a kartondobozok, régi könyvek, karácsonyi díszek és anyósom porcelánjai.

Mindig szerettem ezeket a rendrakásokat – nosztalgia, gyerekkori emlékek, néha egy-egy elfeledett fotó vagy gyerekrajz. Most is így indult: egy dobozban megtaláltam a régi szalagavatós ruhámat, egy másikban Gábor első focilabdáját. De aztán, ahogy az egyik poros ládát félretoltam, valami kemény dolog koppant a földön. Egy régi, bőrkötéses napló volt az. A borítón csak ennyi állt: „Gábor 1998”.

Először csak mosolyogtam – biztos valami kamaszkori szerelmes vers vagy buta történet. De ahogy belelapoztam, egyre furcsább érzés kerített hatalmába. Az első oldalakon még ártatlan bejegyzések voltak: „Ma találkoztam Évával a buszmegállóban”, „Anyu megint veszekedett apuval”. De aztán…

„Július 14. Ma megint nem tudtam elmondani senkinek, hogy mennyire félek attól, hogy egyszer minden kiderül. Az az este még mindig kísért.”

A kezem remegett. Lapozni kezdtem, egyre gyorsabban. A napló tele volt titkokkal – olyan dolgokkal, amikről soha nem beszélt nekem. Volt szó egy régi szerelméről, Zsuzsáról, akiről sosem hallottam. Arról írt, hogy mennyire szerette őt, és hogy sosem tudta igazán elengedni. Aztán jöttek sötétebb bejegyzések: „Ha Éva megtudná, mit tettem akkoriban Zsuzsával… talán soha nem bocsátana meg.”

Éva – én vagyok. A szívem hevesen vert. Mit tett? Mi történt köztük? Mi az, amit nekem soha nem mondott el?

A következő oldalakon részletesen leírta azt az éjszakát, amikor Zsuzsa sírva hívta fel Gábort, mert terhes lett tőle. Gábor akkor már velem járt. A napló szerint Gábor rábeszélte Zsuzsát az abortuszra – és soha senkinek nem mondta el ezt. Zsuzsa eltűnt az életéből, én pedig mit sem sejtve boldogan terveztem vele a közös jövőt.

A kezem ökölbe szorult. Hát ezért volt mindig olyan furcsa hangulata, amikor szóba került Zsuzsa neve? Ezért kerülte mindig a témát? És én? Én csak ültem ott a poros pincében, a naplóval az ölemben, és úgy éreztem magam, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

Nem tudom, mennyi ideig ültem ott némán. Aztán meghallottam Gábor hangját fentről:
– Éva! Megvagy? Jössz ebédelni?

Gyorsan becsuktam a naplót és visszatettem a dobozba. Felmentem hozzá, de nem tudtam ránézni. Minden mozdulata idegennek tűnt. Az ebéd alatt csak bámultam a tányéromat.
– Valami baj van? – kérdezte halkan.
– Nem… csak elfáradtam – hazudtam.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem: mi lett volna, ha Zsuzsa megtartja azt a gyereket? Mi lett volna velünk? Vajon Gábor tényleg szeretett engem akkoriban? Vagy csak menekült valami elől?

Másnap reggel Gábor megpróbált közeledni hozzám.
– Éva… tényleg minden rendben?
– Honnan tudhatnám? – csattantam fel akaratlanul.
– Mi történt?
– Semmi – vágtam rá gyorsan.

De belül tombolt bennem a harag és a fájdalom. Napokig kerültem őt. Nem tudtam eldönteni: elmondjam-e neki, hogy megtaláltam a naplót? Vagy inkább hallgassak róla örökre?

Végül egy este már nem bírtam tovább.
– Gábor… beszélnünk kell.
Láttam rajta, hogy megijed.
– Találtam valamit a pincében… A naplódat.
Először lefagyott az arca, majd lehajtotta a fejét.
– Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap – mondta halkan.
– Miért nem mondtad el nekem soha?
– Mert szégyelltem magam… és féltem, hogy elveszítelek.

Sírni kezdtem. Ő is sírt. Hosszú órákig beszélgettünk arról az időszakról – arról is, hogy mennyire bántja őt mindaz, amit tett. De bennem valami eltört azon a napon.

Azóta sem tudom eldönteni: lehet-e újra bízni valakiben, ha egyszer ilyen mélyen csalódtunk benne? Vagy örökre ott marad bennünk a kétely?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy vannak dolgok, amik után már semmi sem lesz ugyanaz?